Itt, Aradon makacs emberek élnek. Makacsok és eltökéltek. Nem adják a jussuk, és legfőképpen nem adják fel harcot – akkor sem, ha évtizedekbe telik, amíg eredményt érnek el.

Nekik köszönhetjük, hogy ma itt vagyunk.

Nekik köszönhetjük, hogy a mai ünnep nem egy epilógus, hanem egy küzdelmes folyamat szerves része. Hogy nemcsak a múltat kell méltatnunk, hanem a büszke jelent is, ám ami ennél is fontosabb: bátran előre lehet tekinteni.

Mielőtt köszönetet mondanék, engedjék meg, hogy tegyek egy kitérőt.

A mi erdélyi és partiumi ünnepeink jellemzően két dologról szólnak: az összefüggésekről és a küzdelemről. Na, meg persze arról is, hogy ez a küzdelem sikeres. De erről majd később. Ez a helyzet ma is, az aradi magyar színjátszás 200 éves évfordulóján.

Gyakran halljuk, hogy a dolgok összefüggenek.

Így van ez az erdélyi és partiumi színjátszás történetével is. Amikor Besenyei György, a magyar felvilágosodás nagy alakja meghirdeti a színjátszás mint nemzetépítés programját, tulajdonképpen az európai mintákat követi.

A 18. század végén az anyanyelvű színjátszás nemcsak az alkotói önkifejezés, hanem a nemzeti identitás eszköze is – és számunkra, számbeli kisebbségben élőknek nagy mértékben az is marad mindmáig. Az a művészi öntörvényűségnél magasabb rendűnek látott feladat rendeltetik számára, hogy az egész nemzet öntudatra ébredését segítse.

Ez a felvilágosodás óta vissza-visszatérő dilemma, amelyre az is-is válasz lehet kielégítő.

Amikor ugyanebben az időszakban II. József megszünteti a szerzetesrendeket, ezzel a döntésével elvágja az iskolai színjátszás hagyományát is. Csakhogy a főként református Erdélyben ez a hagyomány nagyon is eleven, nagyon is él.

Azokban az években, amikor Besenyei György meghirdeti a nemzetépítő programját, az anyanyelvi színjátszást, se magyar nyelvű színdarabok, se színházak, se társulatok nem segítették.

Aztán lett mindegyikből. Előbb darabok, aztán társulatok, végül épületek is, amelyeket kőszínházaknak nevezünk. 

Színészek viszont Erdélyben voltak – mert itt volt hagyománya az iskolai színjátszásnak.

Nem véletlen, hogy a magyar színháztörténet kezdetén a budai és a kolozsvári kezdeményezések azonos súllyal esnek a latba.

Mondhatjuk úgy is, hogy amikor a magyar színjátszás lendületet vesz, akkor annak mi, erdélyiek vagyunk az egyik motorja. Nos, ennyit az összefüggésekről.

Ami a küzdelmet illeti, azt éppen itt, éppen Önöknek kevésbé kell magyaráznom.

Aradon 1818 óta van színjátszás, a város polgárainak mégis bő 50 évébe telik kiharcolni, hogy legyen állandó színházuk.

Megtették.

Aztán további fél évszázad múltán országváltás következik. A küzdelem ismét egy elnyomó nemzeti hatalommal szemben folytatódik, egy olyannal, ami még csak kiegyezést sem szorgalmaz, mint tette azt Bécs 1848 után.

Azt kell mondanom, hogy a küzdelem akkor is sikeres volt.

Az aradi magyar színjátszás az első világháború utáni nehéz évtizedeket is átvészeli, sőt túléli a második világháborút is.

Ékes példáját szolgáltatja annak, hogy erős közösség, a polgárok erős szövetkezése le tudja bírni az akadályokat, legalábbis addig, amíg minden közösségi lét a maga egészében meg nem kérdőjeleződik a kommunistának nevezett totalitárius diktatúrában. 

Arad 1948-ban, 130 évvel a magyar nyelvű színjátszás kezdetei után végleg elveszíti magyar színházát.

Ha nem Aradon lennénk, azt hihetnők, a történetnek itt vége is szakad. 

Ha nem itt lennénk, akkor ma a múlt egy fontos, de lezárt mozzanatára emlékeznénk.

Csakhogy itt vagyunk, Erdélyben – illetve ott, amit 100 éve Erdélynek látnak a nem idevalósiak, a Partiumban. 

A balladák földjén, ahogy néhai Kallós Zoltán mondta. Vagy a le nem záruló, véget nem érő – de a végén sokszor sikeres küzdelmek földjén, ahogy a történelem tanítja.

A történelem, amit mi magunk, illetve Önök írnak.

Mert Arad nem maradt magyar színház nélkül. Ez az, amit igazából ma ünnepelnünk kell.

Ez az, ami nem teszi lezárttá az elmúlt 200 évet, de az elmúlt évszázadot, és az elmúlt hét évtizedet sem.

Köszönet jár ezért nagyon sok személyiségnek, de hadd említsem Tapasztó Ernőt, aki újjáélesztette az aradi magyar színjátszást, és lassan olyan lesz Aradnak, mint Janovics Jenő Kolozsvárnak.

Köszönet az egyik legrégebbi, ma is működő magyar civil közösségnek, az Aradon közel 140 éve alapított Kölcsey Egyesületnek és vezetőinek.

Végül köszönet Bognár Leventének, Arad alpolgármesterének. 

Nélkülük nem lehetnénk ma itt, nem ünnepelhetnénk azt, hogy Aradon 200 éves a magyar színjátszás és legfőképpen azt, hogy ma is van, ma is létezik egy színvonalas magyar társulat – azaz, hogy a történet folytatódik.

Hiszen, mint mondtam, Erdélyben és a Partiumban vagyunk, és az aradiak makacs, eltökélt emberek.

Kívánom, hogy ez így is maradjon.

Elhangzott 2018. június 16-án, Aradon