Wesselényi Miklós az egyik nagy reformkori hőse az erdélyi magyarságnak, és talán az első erdélyi politikus, aki a magyarországi országgyűlésben is meghatározó szerepet játszott.

Erdélyben mintha elfeledtük volna az árvízi hajós legendáját, de Szilágyság, a hűséges vidék ma is őrzi és ápolja emlékét.

Igen, a Szilágyság hűséges vidék. Hűséges a múltjához és hűséges a képviseletéhez.

De visszatérve Wesselényihez. Nincs kétségem afelől, hogy még sok nagyszerű idézetet hallunk Erdély egyik hősétől, de engedjétek meg, hogy egyet én is elmondjak.

„Hogy időnk s éltünk a semmit nem tevés léhaságában ne fecséreltessék, ébren kell arra lelki erőnket tartani, s egy méltó cél felé törekedésre magunkat, gyakran kedvünk ellen is, hajtani.”

 

Mi más lehetne a méltó cél, ha nem a megmaradás, a szülőföld megtartása, jogaink kiharcolása és érvényesítése, a szabadság, az emberhez méltó élet, gyarapodás a szülőföldön, olyan politikai, társadalmi, jogi és gazdasági feltételek megteremtése, amelyek jogaink és javaink biztonságát garantálják, és amelyek vonzóak mindenki számára?

 

Tisztelt küldöttek!

Szövetségünk az elmúlt két évben is ezt a célt követte. Cselekedeteinket, döntéseinket ennek a méltó célnak rendeltünk alá. Vegyük sorba a legfontosabbakat:

 

Először is kiemelten foglalkoztunk a közösségépítéssel. Meghallgatni, megérteni és megoldást találni! Röviden így foglalhatnám össze azt a munkát, amely érintett minden egyes területet az oktatástól és kultúrától a szociális és egészségügyi kérdésekig, a vidékfejlesztéstől a gazdaságig, az ifjúságtól a családpolitikáig. Megszólította a szórványközösségeket, az interetnikus környezetben élőket és természetesen a tömb vidék magyarságát is.

Helyi és területi szervezeteink az önkormányzatokkal és a parlamenti képviselettel, a civil szervezetekkel és a történelmi magyar egyházakkal, szakmai és rétegszervezetekkel közösen kerestük a megoldást, és bátran állíthatom, hogy tudásunk és lehetőségeink szerint eredményesek voltunk.

 

Másodszor: ahogy ígértük, a magyar ügy és a közjó képviselete volt az alap az elmúlt években. Alázat, tiszta és egyenes beszéd minden olyan kérdésben, ami az alapvető jogokra és a közösségi értékekre, a jogállamiságra és a szabadságunk alapjaira irányult.

Egyetlen olyan intézkedést sem hagytunk szó nélkül, ami a közösségünkbe gázolt és sértette jogainkat. Azt is meg kellett tapasztaltunk, hogy azokban az esetekben, amikor a bűnüldözést, az erőszak-szervezeteket és a bíróságokat használják ellenünk, a korrupcióellenes harc pajzsa alatt törnek megszerzett jogainkra, szinte védtelenek vagyunk.

Ezért tűztük ki célul olyan törvénymódosítások elkészítését, amelyek kizárják azt, hogy a közösségi célok ellen, jogaink megcsorbítására használhassák ezeket az intézményeket.

Mert ma is határozottan állítom, hogy a marosvásárhelyi római katolikus iskola felszámolására tett kísérlet politikai indíttatású, politikai merénylet és semmi köze a korrupcióhoz, a korrupció elleni harchoz. Az csak átlátszó ürügy. A kolozsvári Apáczaiban a képzőművészeti osztály indításának az elbotlasztása is politikai jellegű volt. És ugyanilyen határozottan állítom, hogy a székely zászló és a magyar feliratok abszurd drámába illő üldözése és bírósági döntések tucatja messze túl van a jogállamiság határain. És akkor elismételhetném, miért ne tenném: azok a személyek, személyiségek, önkormányzati vezetők ellen, akik ellen eljárást indítottak, hasonlóan a jogállamiság megcsúfolása.

Hogy egészen pontosan fogalmazzak: ezek az ügyek a jogállamiság meggyalázását jelentik. Nincs szándékomban felsorolni az összes olyan esetet, amely az elégedetlenségünket növelte és növeli, és újratermeli azt az évszázados félelmünket, hogy a magyar közösség asszimilációját a kommunista diktatúra után sem adta fel a magát nemzetállamként meghatározó Románia.

Harmadszor: megosztottság helyett összefogásra törekedtünk, amit a Magyar Polgári Párttal tudtunk megvalósítani. 2o14-ben indítottuk azt az együttműködést, amely a tavalyi parlamenti választásokkal teljesedett ki, de nem ért véget.

Nem volt könnyű, és nem is volt egyszerű meghozni azokat a döntéseket, amelyek lehetővé tették, hogy a közösségünk érdekében együtt, közösen lépjünk fel és hagyjunk magunk mögött a múlt sérelmeiből minél többet.

De ez volt a közösségi elvárása, a közösségi érdek, és ma is állítom, hogy jó döntést hoztunk, amikor ennek megfelelően cselekedtünk.

Negyedjére említést kell tennünk az újratervezett külpolitikai munkánkról.

2o15-ben azt ígértük, hogy árnyékjelentést készítünk a kisebbségi jogok érvényesüléséről és a bennünket ért jogsértésekről.

Megtettük.

Két olyan árnyékjelentést készítettünk, egyiket a kisebbségi és regionális nyelvek chartájának az alkalmazásáról, másikat a kisebbségi keretegyezményről, amelyekben a panaszaink mellett nemcsak a konkrét ügyeket soroltuk fel, hanem megoldást, törvényes orvoslást is javasoltunk minden egyes esetben.

Két év alatt kétszer utaztunk Washingtonba, hogy az amerikai törvényhozókat és az adminisztrációban dolgozó döntéshozókat tájékoztassuk arról, amit mi problémaként, jogsértésként élünk meg.

Azt az álláspontot képviseltük, hogy a nemzeti kisebbségek ügye, a tulajdonjog kérdése, a kommunista diktatúra alatt elkobzott javak visszaszolgáltatása, az etnikai, nyelvi, vallási sokszínűség megőrzése nem csak a jogállamiság és a demokrácia ügye, hanem egyben biztonságpolitikai kérdés is. Azok a társadalmak és kormányok, amelyek rosszul bánnak a kisebbségekkel, nem biztosítják számukra a megfelelő jogokat, üldözik és kormányzati eszközökkel, vagy az erőszakszervek segítségével megfélemlítik őket, rossz és veszedelmes társadalmak.

Jól bánni a kisebbségekkel, biztosítani számukra az identitásuk megőrzésének az intézményes feltételeit és kereteit, nem csak erkölcsileg helyes, jog szerint kötelező, hanem gyakorlati szempontból is fontos: stabilitást és társadalmi békét eredményez.

Aki biztonságban tudja magát és családját, erőit az alkotásra fordítja és nem az állandó szorongás és frusztráció, az asszimilációtól való félelem köti le.

Két évvel ezelőtt beszámoltam arról, hogy útjára indítottuk azt a polgári kezdeményezést, amelynek célja az európai szintű kisebbségvédelmi jogalkotás megteremtése.

A Minority Safepack révén olyan európai kisebbségi szolidaritást sikerült megteremteni a FUEN-en keresztül, amelyre évtizedek óta nem volt példa.

A kolozsvári kongresszuson már tudtuk, hogy a Barosso vezette Bizottság mandátuma utolsó száz méterén visszautasította a mi kezdeményezésünket, de nem adjuk fel, mondottam.

A luxembourgi bíróságon támadtuk meg a Bizottság döntését és miután ez év elején a bíróság nekünk adott igazat, április első napjaiban a Bizottság az általunk javasolt 11 pontból 9-et regisztrált, és arról értesített, hogy kezdhetjük összegyűjteni az egymillió aláírást minimum hét tagországból. Bárki bármit is mondjon, ez siker. A győzelemtől még messze vagyunk, eszméletlenül hosszú út áll előttünk és rengeteg munka vár ránk, de áttörtük azt a falat, amelyet sokan áttörhetetlennek tartottak.

Az Európai Unió reformjába bele kell férnie ennek a számunkra fontos területnek is, ami a kisebbségvédelem. Kell lennie egy olyan európai szintű kötelező szabálynak, amely a közel hatvan millió őshonos kisebbség identitásának megőrzéséről rendelkezik. Ez nem csak a mi ügyünk, ez a többség ügye is. Ez nem csak egy-két tagállamnak az ügye, hanem minden egyes tagállamnak a felelőssége. Közös felelősség, ezt mondjuk mi.

Azt vállaljuk, hogy Erdélyből, Romániából 25o ezer aláírást összegyűjtünk. És közben további partnereket keresünk a többségi társadalmak részéről azért, hogy az aláírást jogalkotás kövesse. Azt ígértük a romániai magyar embereknek, hogy a brüsszeli képviseletre azért is szükség van, mert a mi ügyeinkre ott is megoldást szeretnénk találni. Ezt tettük és ezt fogjuk tenni a továbbiakban is.

Jövő héten Kolozsváron házigazdái leszünk a FUEN kongresszusának, ahol Európa őshonos nyelvi, etnikai és vallási kisebbségeivel előretekintünk, tervezünk és további párbeszédre hívjuk a többségi társadalmak képviselőit.

És itt engedjenek meg egy zárójelet, egy dühös zárójelet.

A diplomáciai munka javarészt a reflektorok fényétől távol zajlik. Ez ennek a munkának a természete. Ugyanilyen mértékben szintén a nyilvánosságtól jól elzárva zajlik a diplomáciai munkának az a része is, amely azt a nem titkolt célt követi, hogy a mi törekvéseinket elakassza, bennünket szerte a világban rossz fénybe tüntessen fel. Romániának a külpolitikában mintha nem lenne hangja, de nagyon gyors üzemmódba kapcsol, amikor rólunk van szó. Nagyon kiváncsi lennék, hogy ezeket a döntéseket hol és kik hozzák meg, az utasításra hol, melyik hatalmi központban kerül sor, amelyeket az elmúlt hetekben és napokban a diplomáciai csatornákon több irányba megfogalmaztak és eljuttattak: kifogásolták, hogy ki és miért vesz részt, ki és miért szólal fel a FUEN kongresszuson, ki és miért támogatja a mi kezdeményezésünket.

Nem kértek és nem kérnek tanácsot tőlem, de engedjék meg, hogy elmondjam, mit tennék én, ha külpolitikai vezető lennék. Először is nem hazudnám tele a fél világot és nem állítanék valótlanságot arról, hogy mi a helyzet a magyar kisebbséggel. Nem próbálnám elakasztani azokat a törekvéseket, amelyek európai bevett és elismert gyakorlatot ajánlanak Románia számára. Sőt, partnere lennék kezdeményezésben, mert ha valóban értéknek tekintem a nemzeti kisebbségeket, úgy ahogy azt a minap is nyilatkozta a külügyminiszter, akkor az ő oldalukon állnék, mert nehezen ér össze az ezzel ellentétes cselekedet. Ha én külügyi vezető lennék, akkor a magyar kisebbség vezetőit párbeszédre hívnám, és nem számon kérném hol ettől, hol attól, hogy miért nyújt támogatást, miért keres velünk partnerséget, miért fogad bennünket, miért áll szóba velünk, miért küld képviselőt a mi rendezvényeinkre. Ha én lennék a külügy irányítója, akkor a párbeszédet választanám és nem az áskálódást.

Zárójel bezárva.

 

Tisztelt küldöttek!

Ma már semmi újdonság nincs abban, hogy a Szövetség viszonya Magyarország kormányával és kormányzó pártszövetségével, a Fidesz-KDNP-vel nemcsak rendezett, hanem a nemzetpolitikai ügyekben a konstruktív partnerség jellemzi azt.

Köszönet ezért mindazoknak, akik felismerték és érvényesítették, hogy nekünk egymással nem kell harcolnunk. Egymásért viszont igen.

 

Hölgyeim és uraim, tisztelt küldöttek!

A politikai érdekképviselet sikerét a választási eredményekkel lehet a legjobban mérni. Az utolsó kongresszusunk óta két fontos választást tudunk magunk mögött. A 2o16-os önkormányzati, majd a parlamenti választások eredményei visszaigazolták az elmúlt évek munkáját: a magyar közösségtől jelöltjeink megkapták azt a bizalmat, amit kötelesek vagyunk a közjó és a közérdek, a magyar ügy szolgálatába állítani.

Az előző ciklushoz képest kettő helyett öt megyei önkormányzatot vezetünk. Sikerült olyan helyi és megyei koalíciókat kötni, amelyek nem az ideológiai közelséget vagy távolságot, hanem a nemzeti közösségünk érdekét helyezik a középpontba. Visszaszereztük Szatmárnémetit, de még mindig nem tudtunk győzni Marosvásárhelyen, bár rég nem álltunk ilyen közel hozzá.

A múlt év végi parlamenti választásokon egy kisebb létszámú törvényhozásban sikerült biztosítani az arányos képviseletet. Nagyobb frakcióval rendelkezünk, mint az előző két ciklusban: 21 képviselő és 9 szenátor végzi a parlamenti munkát. 

Itt a köszönet hangján szólok mindazokhoz, akik kivették ebből a munkából a részüket, és azoknak is, akik ebben partnereink voltak. Köszönjük!

 

Kedves barátaim!

Politikai programunkat a transzilvanizmus évszázados értékeire építettük. Választási kampányunk az erdélyiséget hangsúlyozta, mert hiszünk a regionális identitások meghatározó erejében, és tudjuk, hogy az erősíti, és nem gyengíti Romániát. A szubszidiaritás elvének az érvényesítését kértük és kérjük, amit egyszerűbben úgy is mondhatnék, hogy döntési kompetenciát a helyi közösségeknek. Még egyszerűbben, még érthetőbben: ez az autonómia.

Sajátos erdélyi realizmus ez, az idealizmusnak és a pragmatizmusnak egy olyan keveréke, amely abban segít, hogy a változó körülmények között a helyes úton haladjunk, és eredményesek is legyünk.

Újra és újra meg kell fogalmaznunk azokat az értékeket, amelyekhez ragaszkodnunk kell, és nem rendelhetjük alá ideológiáknak, vagy ideológiának álcázott csoportérdekeknek.

A parlamentben együttműködési megállapodást kötöttünk a kormánykoalíciós többséggel, amelynek első eredménye az egészségügyi és szociális intézetekben az anyanyelvhasználatról szóló törvény elfogadása.

Ez épp a napokban kiállta az Alkotmánybíróság próbáját is. Nagy eredmény ez, nagy tapsot érdemel!

 

Tisztelt küldöttek! Hölgyeim és uraim!

Ma arról kell beszélnünk, hogy milyen kihívások előtt állunk, ezekre milyen választ tartunk helyesnek és mit tekintünk prioritásnak. Kezdem azzal, amit 2017ben az egyik legsúlyosabb problémának látok.

Ha képesek vagyunk eltávolodni a mindennapi román politikai állóháborútól, és egy pillantást vetünk az összképre, akkor a látvány sok tekintetben lehangoló.

A működő demokrácia egyik alapfeltétele a hatalmi ágak szétválasztása. Ez a jogállamiságnak is az egyik ismérve. Ma Romániában nem beszélhetünk a hatalmi ágak szétválasztásáról, mert a hatalmi ágak és azok kompetenciái egymásra csúsznak, és azzal hol itt, hol ott rendszeresen visszaélnek.

Ilyen körülmények között jogállamról beszélni nem lehet, nem is érdemes. A törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás mintha azért versenyezne, hogy ki győzi le a másikat, ki lesz az igazi hatalom birtokosa. Ezeknek a hatalmi ágaknak a képviselői gyakran úgy viselkednek, mintha egymás esküdt ellenségei lennének.

Ennek az egyik eredménye a totális káosz, a bizalmatlanság, az állandó félelem és végső soron a hatékonyan működő állam hiánya.

Romániában minden mintha történne, de igazából soha nem lehet tudni, hogy pontosan mi fog történni.

Nekünk, erdélyi magyaroknak az az érdekünk, hogy Románia egy jól működő jogállam legyen, megtörténjen a hatalmi ágak szétválasztása, a kisebbségi jogok ne csak papíron létezzenek, hanem a valóságban is érvényesüljenek, hogy az 1918-as ígéretek a centenárium közeledtével valósággá váljanak, és elismerjék közösségünket államalkotó tényezőként.

Ezért a parlamenti munkánkban és minden olyan intézményben és helyen, ahol döntések születnek, és a közvélemény alakítására lehetőség van, nekünk kompromisszumok nélkül azokat az elveket kell követnünk és érvényesítenünk, amelyek visszavezetnek, vagy elvezetnek a hatalmi ágak szétválasztásához, a jogállamisághoz és azoknak a törvényes garanciáknak a megteremtéséhez, amelyek a kisebbségi lét intézményes feltételeit is biztosítják.

Nagy kihívások ezek, és 27 évvel a kommunizmus megbukása után is óriási feladatnak tűnik megvalósításuk.

A második csomag a kisebbségi jogokra vonatkozik. A mögöttünk lévő két és fél évtizedben volt amikor úgy éreztük, hogy közelebb kerültünk céljaink eléréséhez, azoknak a törvényes kereteknek a megalkotásához, amelyek a közösségi jogok széles skáláját biztosítják számunkra. De volt olyan is, különösen az elmúlt években, hogy úgy éreztük, nagy léptekkel és gyorsan eltávolodunk ezektől a céloktól.

Bizonyosan követtünk el hibákat is, mégis azt gondolom, döntően nem rajtunk múlott, hogy nemcsak az 1918-as ígéreteket nem tartotta be a többségi társadalom, de az 199o után hozott törvények egy része sem teljesült.

Célunk tehát az, hogy a nyelvhasználat területén jelentős változtatásokat érjünk el. Ezért kidolgoztuk a 215-ös törvény módosítását. Egyrészt a félreérthető és szándékosan és rosszindulatúan félreértelmezhető passzusokat egyértelművé tettük. Másrészt bővítenénk a nyelvhasználati jogok területét és az alkalmazás körét. Javasoljuk a küszöb csökkentését és egy alternatív küszöb bevezetését.

Javaslataink azokból a nemzetközi egyezményekből vezethetőek le, amelyeket Románia ratifikált, de a valóságban soha nem érvényesített. A jogsértés esetén szankciókat is javasolunk a törvénybe, hisz eddig a szankciók hiánya is bátorította azokat, akik a kisebbségben élő nemzeti közösségeket asszimilálni szeretnék.

Ennek a tervezetnek a sorsa egyben a próbatétele is lesz annak, hogy a kormánykoalíciós többség mennyire gondolja komolyan a parlamenti együttműködést a Szövetséggel.

A közösségi szimbólumok használatának a kérdése a kormány asztalán van. Nem kérünk mást, csak annyit, hogy amit lehet Szucseáva és Neamti megyékben, vagy mondjuk Dobrudzsában, az legyen lehetséges és természetes Székelyföldön és Erdélyben. Hogy sem a székely zászlóért, sem Erdély zászlójáért ne járjon semmilyen büntetés.

Az anyanyelvű oktatás továbbra is prioritásunk marad.

Az oktatási rendszer előttünk álló változásai nem érinthetik, nem szűkíthetik a már megszerzett jogokat. Ugyanakkor a versenyképességet a lehető legkomolyabban kell vennünk. Ez a megmaradás egyik kulcsa.

Minőségi tudás, versenyképes fiatalok.

 

Hölgyeim és uraim, kedves kollégák!

A jövő évi centenárium, az egyesülés száz éves évfordulója bizonyára próbára teszi a román-magyar viszonyt. A nagy történelmi forduló mást jelent a mi számunkra, és mást jelent a román többség számára. A két közösség között a bizalom szintje nagyon alacsony.

Mi az 1918-as ígéreteket kérjük számon, és azt várjuk, hogy azokat tartsa be Románia. A románok vélt félelme arra vonatkozik, hogy mi elszakítjuk Erdélyt.

Engedjék meg, hogy elmeséljek egy kis történetet.

Néhány héttel ezelőtt a képviselőház kulturális bizottságában egy, a centenáriumra fokuszáló törvénytervezetről vitáztunk. Márton Árpádnak volt egy javaslata arra vonatkozóan, hogy írjuk be a tervezetbe: a gyulafehérvári nyilatkozatban a kisebbségeknek tett ígéreteket be kell tartani, a jogrend részévé kell tenni.

Én egyszerű és érthető érvekkel fenntartottam az Árpi által megszövegezett javaslatot. A vitában az egyik képviselőtársam, az USR tanult fiatal képviselője jámbor arccal azt kérdezte, hogy magyarázzam el, milyen ígéretekről van szó, mert ő nem tudja.

Elmagyaráztam.

Elképedve, csodálkozva hallgatta, amit mondtam, majd egyedüliként tartózkodott a szavazáson. A többiek rajtunk kívül a javaslat ellen szavaztak, és egy marosvásárhelyi képviselő kolléga azt próbálta elmagyarázni, hogy azok nem is voltak igazából ígéretek, mert az csak egy nyilatkozat volt, ezt ma számon kérni nem lehet, amúgy is Románia a kisebbségi politikáját illetően egy mintaállam. 

 

Nekem meg az állam esett le ettől.

Két olyan magatartás, amitől az embernek vagy elborul az agya, vagy elmegy a kedve mindentől. De közben egyiket sem engedheti meg magának.

Ilyenkor még inkább érteni vélem azt a hihetetlen rombolást, amit nemzedékek egymást követő sorában okozott az a nacionalista és hamis történelemszemlélet és oktatás, amely ma is folytatódik.

Döbbenetes és elkeserítő, ahogy 2017-ben a Román Tudományos Akadémia agresszív magyarellenes és nacionalista retorikával mérgezi a közvéleményt és azt mondják, hogy készülnek a centenáriumra. 100 évvel az egyesülés után még most is azzal riogatják a most felnövő nemzedékeket, hogy a magyarok el akarják rabolni Erdélyt, Románia területi épségére törnek. Ebből a napi gondokkal küszködő ember csak annyit ért meg, hogy a magyarok az ország ellenségei, s mert ezt az akadémia nagytudású emberei állítják, biztosan komoly a dolog.

 

Felelőtlenség és kalandorság az, amit ezek az urak tesznek.

Nekünk ehhez képest nem elnézést kell kérnünk azért, hogy minden ilyen törekvés ellenére száz év után is itt vagyunk, létezünk, talpon maradtunk száz esztendő után, hanem azt kell felmutatnunk, hogy száz év alatt mit tettünk le az asztalra, milyen értékeket teremtettünk, mit alkottunk. És azt is, hogy mit vettek el tőlünk, hányszor kellett újrakezdenünk.

 

Azt, hogy nem hátrálunk!

 

Azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulunk tehát a román közvélemény-formálókhoz és döntéshozókhoz, a demokratikus politikai pártok vezetőihez és minden jóérzésű emberhez, hogy óvjuk meg egymást és a romániai társadalmat attól, hogy a centenárium fő üzenete a magyarok ellen irányuljon.

Ne magyarellenes retorikával fedjék el azt, hogy nincs egy olyan nagy össztársadalmi projekt, ami a közös jövőnkről szólna. A jövőt képeseknek kell lennünk alakítani, úgy formálni, hogy abban mindenkinek helye legyen, és ne az asszimiláció réme lebegjen előttünk, hanem a másság kölcsönös tisztelete és elismerése.

2015 elején javasoltunk egy többség-kisebbség paktumot. Sajnos erre a mai napig nem kaptunk szinte semmilyen választ. Ma ismét és továbbra is időszerű az, hogy legyen egy olyan megállapodás, amely előrevetíti, hogy mit teszünk és mitől zárkózunk el, hogyan lépünk előre és mit gondolunk arról az országról, ami immár mindannyiunk hazája.

 

Tisztelt küldöttek!

Az előttünk álló feladatokról a programunk és azok a stratégiai dokumentumok szólnak, amelyeket ma elfogadásra javaslunk. Szövetségünknek részt kell vállalnia minden olyan közpolitikai kérdésben, amely élhetőbbé teszi ezt az országot.

 

Ezért a Szövetség Programja hangsúlyos szociálpolitikai elemekkel bővül:

• Kiemelt célunk lesz az idős- és házibeteg-gondozással foglalkozó civil és egyházi szervezetek állami támogatásának növelése.
• A családközpontú társadalmi közeg kialakítása a nagycsaládosoknak járó kedvezmények bővülésével együtt.
• Nagy figyelmet fordítunk a nők és férfiak közötti esélyegyenlőségre, az egyenlő bánásmód biztosítására a foglalkoztatás, a szociális biztonság és az oktatás és a képzés terén.  Végérvényesen vissza akarjuk szorítani a családi erőszak, illetve a nők elleni erőszak lehetőségét.

 

Megújul az Alapszabályzat. Nemcsak egyszerűbb és áttekinthetőbb lesz, de két fontos tartalmi újdonság is belekerül: a női képviselet elve az RMDSZ-en belül hatékonyan érvényesüljön és a szórvány képviseletet az Alapszabályzatba bevezetjük.

 

A női képviselet ügye folyamatosan érő, erősödő ügye Szövetségünknek. Még nem vagyunk az út végén, de fontos lépést teszünk előre.

• a kisebbségi és nyelvi jogok bővítése és alkalmazásuk ellenőrzése
• az autonómia, mint a közösségi jogok biztosításának garanciája
• az oktatás minőségének javítása
• az erdélyi magyar társadalom szervezése
• és végül, de nem utolsó sorban: a magyar emberek jólétének és boldogulásának segítése