Igen ám, de ők nem a harcban, nem a csatamezőn estek el az ellenség kardjától vagy lőfegyverének tüzétől, hanem az elnyomó hatalom hadbírósága előtt állva, és várva a katonaemberhez nem méltó halált. Ők, akik a szabadságért harcoltak, és érte az életüket adták, az utolsó pillanatig, az utolsó leheletükig emberi méltóságukat megőrizték, ami nagyságukat még inkább kiemeli, és emléküket legendaként élteti.

A 13 aradi vértanú mellett ma azokra is emlékezünk, a névtelen katonákra – százakra és ezrekre –, akik a 48-49-es szabadságharcban a harcmezőkön veszítették életüket.

Főhajtással tisztelgünk előttük, és ápoljuk emléküket, mert az örökség, amit ránk hagytak, örökmécsesként világít a nemzet kollektív emlékezetében, s bár 169-170 évvel mögöttünk – 5-6 nemzedéknyire tőlünk – a 19. század nagy szabadságharca, még mindig világítótoronyként, iránytűként mutatja a helyes utat.

A szabadság kérdése mindig időszerű. Időszerű volt az emberi történelem minden fázisában, meghatározó eleme volt közösségek identitásépítő törekvéseinek, és időszerű ma is a 21. században. Létezése nem szűnik meg, és amikor azt hinnénk, hogy éppen elértük a szabadságot, akkor pillanatok alatt ismét elérhetetlen távolságra kerül, mindig odébb van, mindig egy lépéssel a kor embere előtt újra és újra elérendő célként lehet tekinteni rá.
Ennek legalább két oka biztosan van.

Az egyik oka maga az emberi természet. Az a természet, amely látszólag változott, fejlődött, de ha kicsit megpiszkáljuk, azt látjuk, hogy egyik oldalon ott van a kor erőseinek és hatalmasainak a törekvése, hogy elvegye, korlátozza a szabadságot, és ott van a másik oldalon az a törekvés, hogy az elnyomás ellen, a szabadságért harcba szálljanak az emberek és nemzetek, és ez a történelem során semmit sem változott.

A másik ok a szabadság természetére vonatkozik. Nem elég azt egyszer megszerezni, meg is kell tudni tartani, ápolni, újra és újra megvédeni, adni másnak is belőle, és fölismerni, hogy hol van az a határ, ahol a szabadság, a totális szabadság, a határtalan szabadság mások szabadságát kezdi korlátozni.

Mert a szabadság felelősség is, a szabadság csak akkor ér valamit, ha egyben rend is, ha szabály is, amely pontosan az első okot, az ember féktelen természetét tartja korlátok között.

Ezért amikor szabadságról beszélünk, amikor a szabadságot keressük a 21. században, amikor a szabadságért harcolunk, akkor talán nem árt, ha az ember méltóságából indulunk ki. Mert az ember méltósága az, amit nem lehet korlátozni, amit nem lehet törvényekkel és rendeletekkel határok közé szorítani, nem lehet belőle elvenni. Ha sérül az emberi méltóság, akkor biztos, hogy nincs szabadság. És minden, ami annak látszik, az csak illúzió.

Ezért amikor a 21. században ebben az országban, amely száz éve otthonunk, a kollektív szabadságunkért emelünk szót, akkor mi is a sérthetetlen emberi méltóságból indulunk ki. Akkor, amikor román barátainknak azt mondjuk, hogy az ő szabadságuk sem lehet teljes, ha a mi szabadságunk nem teljesül ki, akkor pontosan azt az alapot akarjuk megerősíteni, amire ők is építették a román nemzet szabadságát, és amely nem korlátozhatja – ha igazi szabadság akar maradni, ha az ember sérthetetlen méltóságából ered – a vele együtt élő nemzeti közösségek szabadságát.

Igen, ma sokkal több kérdésünk van, mint amennyi mindannyiunk számára elfogadható választ tudunk adni.

Akkor, amikor a társadalom régóta nem ismert megosztottságot él át, akkor, amikor a másik megbélyegzése mindennapi rutinná vált, akkor, amikor a bizalom szintje bányák sötét mélységeibe zuhant, legalább egyvalamiben meg kellene tudnunk egyezni. Erre tanít bennünket a történelmi tapasztalat, erre tanít bennünket a transzilván tapasztalat.

Meg kellene tudnunk egyezni abban, hogy a különböző véleményeknek el kell férniük egymás mellett, és ezek néha különböző életformát is jelentenek természetesen. Meg kellene tudnunk egyezni abban, hogy egy nemzeti közösség identitásának megerősítése, megőrzése el kell tudjon férni, és el is férhet egy másik nemzetnek, egy másik népnek az identitása mellett.

Ez a békés együttélés alapfeltétele, a kölcsönös tisztelet, az emberi méltóság elfogadása és tisztelete.

Mert azt is tudjunk mindannyian, közös történelmi tapasztalatunk, hogy ahol a különböző vélemények nem férnek el egymás mellett, ott előbb-utóbb az azokat képviselő emberek sem fognak elférni egymás mellett. Ez pedig mindig elnyomáshoz vezetett. És az elnyomás mindig konfliktusokat szül, mert az emberi természet nem engedi, nem engedheti a méltóság összetörését, megtiprását.

Gondoljuk csak meg, hogy kik is voltak azok a férfiak, akiket az elnyomók itt Aradon, az aradi várban halálra ítéltek. Gondoljuk meg, hogy mi mindenben különböztek egymástól, származásban, vallásban, nyelvben és még ki tudja, mennyi minden másban. De egyvalamiben mégis hasonlóak voltak. Hittek az ember sérthetetlen méltóságában, és az abból fakadó szabadságban. Hittek abban, hogy egy néptől nem lehet eltiltani, nem lehet elvenni azt a jogot, hogy maga határozza meg életének irányát, a jövőről meghozandó döntéseket.

Ez az, amiben hasonlóan gondolkodtak, és ez az, ami fölülírta mindazt a különbséget, ami megkülönböztette őket, a 13-at, Knezic Károlyt,  Nagysándor Józsefet, Damjanich Jánost, Aulich Lajost, Lahner Györgyöt, Poeltenberg Ernőt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Török Ignácot, Vécsey Károlyt, Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost.

Ez az egyik fontos, máig élő tanulsága a szabadságharcnak, a közös cselekvésnek, a közös életnek és a közös halálnak, hogy mindig van, mindig lehet egy olyan érték, egy olyan ügy, ami nem egy emberhez köthető, ami a különböző, akár egymástól nagyon különböző egyéneket is összehozza, összeköti, vezeti, lázba hozza, és egy irányba mozgatja. Ezt sokféleképpen lehet nevezni, lehet nevezni hazaszeretetnek, nemzet szeretetének, de bárhogyan is neveznénk, mindegyik név mögött az emberi méltóságot és a szabadságot fogjuk találni.

„A madárnak szárnya van és szabadsága, nekünk szülőföldünk és sok-sok tennivalónk.” Írta Tamási Áron. Időnként ezen az egy mondaton órák hosszat képes vagyok gondolkodni, és gyakran kérdem meg magamtól, hogy akkor nekünk nem lenne igazi szabadságunk, mert nincsen szárnyunk? Nem tehetünk azt, amit akarunk? Nem szárnyalhatunk, repülhetünk oda, ahova akarnánk? És mindig, bárhányszor futok neki ennek a kérdésnek, arra a következtetésre jutok, hogy nem erről van szó.

Hanem talán arról, hogy nekünk a szabadságunk mellett van egy olyan felelősségünk is, amely a szülőföldhöz köthető. Nekünk a szülőföldön kell szabadnak lennünk, és a szülőföldért kell szabadnak lennünk. Nekünk a szülőföldünkön a szabadságért kell harcolni, illetve minden olyan helyen, ahol a szülőföldünkért tenni tudunk.

Ezt a felelősséget kell szem előtt tartanunk. Ez nem korlát, hanem korlátnak látszó felelősség. Ez nem röghöz kötöttség, hanem elkötelezettség. Ez nem a szabadság hiányának elfogadása, hanem a szabadság igényének az olthatatlan kifejeződése. És azok, akik szülőföldjükért, otthonukért, hazájukért tettek és tesznek – amikor kellett, fegyvert ragadtak, amikor kellett, akkor tollat –, azok mind-mind úgy tekintettek és tekintenek a szabadságra, mint az emberi méltóság kifejeződésére, mint felelősségre.

Azok, akik a szülőföldért, a hazáért, a nemzetért dolgoznak, az utókor legnagyobb tiszteletét érdemlik meg. És azok, akik ezért képesek életüket áldozni, azok a történelem világítótornyai maradnak, hisz olyan nyomot hagytak a kollektív emlékezetben, amely egyszerre pajzs és kard, mérce és útmutatás.