„Minden dolog mértéke az ember – hirdette az antik görög társadalom Prótagórász filozófiai megfogalmazásában arra vonatkoztatva, hogy világok jönnek létre vagy szűnnek meg az egyén születésével és halálával.

Még inkább igaz ez, ha a kultúráját ünneplő nemzetközösségre gondolunk, hiszen ez a szó – „kultúra” – mindnyájunkban más-más képzeteket idéz meg, különbözőképpen határozzuk meg ezt a fogalmat, mindenikünk a maga sajátos világa, háttértudása szerint. Mi magunk vagyunk a mértéke a kulturális tudatnak és emlékezetnek.

Van, akinek a Kós Károly által megálmodott épületek jutnak eszébe, van, akinek egy újonnan megjelent regény, és van, akinek egy népdal vagy egy elnéptelenedett falu romos kúriája.

És ez természetes, hiszen a Körösfőn malomból múzeummá alakított tér, és Bözödújfalu ma már csak emlékeinkben létező, templomának időközben vízbe omlott tornya ugyanúgy kultúránk része, ahogy a marosvásárhelyi Teleki Téka állománya, Szent László legendájának nagyváradi képi és írásos emlékei, vagy az erdélyi magyar színházak legújabb produkciói.

Ahogy az emberélethez tartozik a siker és a kudarc, a magyar kultúra is magába foglalja azt is, ami ünnepelnivaló, és azt is, ami csak kevesek emlékezetében él már tovább a hiány minden szépségével és fájdalmával.

Ha egy népet, vagy bármely embercsoportot meg akarnak fosztani önazonosságától, ezáltal pedig létét akarnák veszélybe sodorni, akkor először kultúrájától fosztják meg, hiszen a leépülés ezt követően már óhatatlanul bekövetkezik. Bár sarkos és apokaliptikus a megfogalmazás, a kultúra valódi értékét igazán csak így tudjuk felmérni.

Mert kultúra nélkül ugyan lehet élni, a fiziológiai folyamatok nem állnak le, nem szűnnek meg. Azonban az ember által létrehozott szellemi termékek univerzuma, és annak képi kivetülései, mindaz, amit kultúrának, egyszersmind értéknek nevezünk, valamely csodálatos módon beépült sejtjeinkbe, önazonosságunk fontos részévé vált, nélküle az életminőség is elképzelhetetlen.

És ezt ma már senki nem vitatja.

Közösségként és egyénként is kötelességünk, küldetésünk megőrizni, hétköznapjaink részévé tenni mindazt, amit embertársaink, nemzettársaink, elődeink vagy kortársaink, névvel vagy névtelenül létrehoztak a kultúra bármely szakterületén. Mert mindezek az egyetemes magyar művelődéstörténethez tartoznak.

De, talán, nagyobb érdeklődéssel, figyelemmel, érzékenységgel és tudással kellene közelednünk mindazokhoz az értékekhez, amelyeknek birtokosai vagyunk. Teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ez a hozzáállás kizárólag rajtunk múlik. Senki nem diktálhatja ezt kívülről, nem határozhatja meg azt, hogy a kulturális javainkat mekkora értéktudattal építsük be az életünkbe.

25 éve nemcsak a kommunista diktatúra bukott meg, hanem az erdélyi magyarság társadalmi és kulturális újjászületése is megtörtént. Pedig szabadságunk kezdetén súlyos veszteségeinkkel is számolnunk kellett: az értelmiség kivándorlásával, az intézmények hiányával, és mindazzal, amit öt évtized alatt a kommunizmus megsemmisített, fölszámolt – történelmi jelentőségű ingatlanjaink elkobozásától a magyar helységnevek tiltásáig.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség két és fél évtizedes munkájában mindig kiemelt helyen állt az oktatás és a kultúra, hiszen ezek az identitás megőrzésének cáfolhatatlanul fontos elemei. Vitatkozhatunk azzal, hogy sok vagy kevés az, amit eddig elértünk. Valódi értékét csak akkor éreznénk, hogyha holnap 1989. december elején találnánk magunk, ha semmi nem létezne mindabból, amire ma gyakorta csak legyintünk, mert természetes számunkra a létezése az anyanyelv-használati jogoktól egészen az oktatási intézményrendszerig, tömbben és szórványban.

Az erdélyi magyar közösség számára az értékmegőrzés mellett az értékteremtés is fontos volt az elmúlt 25 évben, alkotóink jelentős művekkel gazdagították az egyetemes magyar kultúrát, és ezeket a tevékenységeket számos esetben támogatni is tudtuk, ami elégtétel számunkra.

Valamennyi nemzet kultúrájának, így a mi kultúránk fennmaradása, gyarapodása is közösségi, ugyanakkor egyéni döntések hosszú sorát jelenti.

Mert egy föl nem lapozott könyv pusztán egy papírtömkeleg, egy el nem hangzó dal mindössze hangjegyek sokasága, egy meg nem látogatott múzeum egy üres tér tele tárgyakkal, egy meg nem csodált festmény csupán festék egy vásznon.

Minden dolog mértéke az ember.

A magyar kultúra mértéke, mércéje mi vagyunk, a magyar közösség tagjai.

Értékeink bennünk születnek meg és válnak élő, átörökíthető, fennmaradó értékekké."

Elhangzott Nagyváradon, a Szigligeti Színházban 2015. január 22-én, a Magyar Kultúra Ünnepének gálaestjén.