A reformáció évének végéhez közeledve jogosan és bátran teheti fel bárki a kérdést: mivel maradunk, mit viszünk tovább ebből az évből.

Ünnepi év volt, 500 éves a reformáció, amely nemcsak a vallásgyakorlást, az egyház szervezetét, a teológiát és annak értelmezését, az embernek a hithez és Istenhez való viszonyát alakította át, újította meg, hanem az akkori európai társadalmat is lényegesen átformálta.

Erdélyt, a mi hazánkat sem kerülte el, kerülhette el az akkori kor egyetlen szellemi irányzata sem, mint ahogy ma sem – ma még kevésbé kerülhetne el mindaz, ami a világban zajlik.

Erdély akkor jól vizsgázott, hisz a nemsokára 450 éves tordai országgyűlés határozata példamutató volt, előretekintő, világot formáló. Olyankor született bölcs döntés a vallási toleranciáról, amikor Európa-szerte még folyt a vallási okok miatti üldözés – és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Elődeink nehezen meghozott bölcs döntése itt nemcsak új világot teremtett, a transzilván szellemiségének a lényegét is adta, hanem egy olyan teljes örökség ez, amely bennünket évszázadok óta meghatároz, megtart, összefog, erőssé tesz.

Szóval ünnepi év zárul, de maradnak a hétköznapok régi és új problémákkal, kihívásokkal, gondokkal és örömökkel.

Adventi várakozás, készülődés idején lehetőséget kell teremtenünk együtt és külön-külön is átgondolni: mit viszünk tehát tovább ebből az évből, mivel maradtunk ez az év után függetlenül attól, hogy melyik felekezetnek vagyunk a hívei. És mivel maradtak azok, akik egyetlen egyházhoz sem tartoznak, talán sok mindent másképpen gondolnak, mint mi, hívő emberek, ám egész lényüket, identitásukat áthatja az, amit európai, erdélyi ember, magyar ember nem tagadhat.

Hogyan is tagadhatná racionális érvekkel valaki a keresztény gyökerekből táplálkozó és az abból eredő értékekre épített életet. Mi azokért a magyar emberekért is felelősek vagyunk, ők is a mi nagy közösségünk tagjai.

Mivel maradunk, mivel gyarapodtunk szellemiekben? Mi az az örökség, amit viszünk magunkkal, ami meghatároz, formál, alakít a születés pillanatától kezdődően?

Mit hozott nekünk lelkiekben ez az év? Erősebb lett a hitünk? Kaptunk választ kételyeinkre? Közelebb érezzük magunkat Istenhez?

És mit hozott ez az év a környezetünkben, abban az anyagi világban, és csakis abban, ami életünk szellemi és lelki, hitbéli oldalát erősíti, és amelyre oly nagy szükségünk van itt és most?

Jobbak lettünk-e 2017 végére, mint voltunk egy évvel ezelőtt? Megújítottuk-e magunkat, újra és újragondoltuk-e viszonyulásunkat a másik emberhez, a közösséghez, a közös értékeinkhez?

Protestáltunk-e akkor, amikor úgy éreztük, hogy szükség lenne protestáló szavakra és magatartásra?

Hölgyeim és uraim!

Kétségkívül büszkék lehetnek Önök az elmúlóban lévő esztendőre. Az örökségnek jó gazdái voltak és maradtak, példamutatóan a transzilván szellemiséget erősítették, szellemiekben gazdagabbá tették ezt a közösséget, lelkiekben erősebbé. És merem remélni, hogy mindannyian egyformán lehetünk büszkék az elmúlt évre, már csak azért is, mert a múlt, amiből ez kinőtt és teljessé vált, közös múlt.

Közös a több mint ezer év, közös az ötszáz és a négyszázötven év, és közös a rövidesen százzá kerekedő utolsó évszázad is.

Ez a közös múlt sok mindenre megtanított bennünket. Van egyéni és közös tudásunk és tapasztalatunk, amelyet használnunk kell, mert bonyolult évek előtt állunk. Bár minden ember, minden nemzedék szereti maga megszerezni az élete alakításához szükséges legfontosabb tudást és tapasztalást, a mögöttünk lévő nemzedékek tudása és tapasztalata mégis nagy segítségünkre lehet.

2018-ban lesz száz éve annak, hogy elődeink akarata ellenére átrajzolták a politikai földrajzot, és azt ígérték nekik, hogy saját nyelvükön, saját vallásukat megőrizve rendezhetik a közösségi élet legfontosabb teendőit oktatásban, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban.

Szép ígéretek, csak nehezen akarnak valósággá válni.

Az előttünk járó nemzedékek megtanultak élni ebben az új helyzetben, talpra állni, építkezni. S ha kifosztották őket, ha kifosztottak bennünket, akkor kezdtük elölről. Ha elbotlasztották, akkor mély lélegzetet vettek és felálltak és mentek tovább. Ha falba ütköztek, akkor kerestek rajta ajtót, ablakot, s ha nem találtak, akkor rést vágtak a falon. Ahol nem volt út, oda utat építettek, s amikor sötétség lett, akkor nem szidták a sötétséget, hanem gyertyát gyújtottak. Aztán lehet, hogy egy kicsit szidták...

És ugyancsak a mi közös tapasztalatunk, hogy egy jogot nem elég egyszer kivívni, nem elég egyszer megszerezni. Azt minden nap meg kell védeni, kell harcolni érte, élni vele, és gyakran előfordul, hogy ismét elveszik és kezdhetünk mindent elölről.  

Ez is a mi közös tapasztalatunk. Minden egyes jogért és minden egyes intézményért többször meg kellett harcolnunk. Egy-egy eredmény sohasem jelentett győzelmet, minden egyes előrelépésben benne rejlett a visszafordíthatóság.

Ezekre az elmúlt esztendő történései is megtanítottak volna, ha már nem lett volna ilyen tudásunk. Így legfeljebb csak emlékeztettek arra, amit száz éve tudunk.

Azért, hogy szülőföldünkön magyar közösségként keresztény gyökereinket őrizve megmaradhassunk, meg kell küzdeni. Mindenkinek a maga helyén. Egymásra vigyázva, egymás iránt bizalommal és azzal a hittel, hogy a közös ügy iránti elkötelezettségünkön repedést senki sem képes ütni.

Engem az elmúlt év ebben a tekintetben csak megerősített azokon a közös ünnepségeken és beszélgetéseken, ahol jelen lehettem Önökkel együtt a reformáció 500. évfordulóján.

Intézményekre és minőségre van szükségünk, olyan polgári öntudatra, amely értéket őriz és teremt, vállalkozik és termel, s ha szükséges, akkor gondját viseli az elesetteknek. Olyan kritikai szemléletre, amely segít elrendezni az emberi ésszel és erővel elrendezhető ügyeket, és vigyáz arra, hogy ne veszítsen irányt a közösség.

Ebben az évben is építkeztünk. Ebben az évben is többször elbotlasztottak, és fel kellett állnunk. Ebben az évben is megkérdőjeleztek alapvető kisebbségi jogokat. És ebben az évben is bezártak oktatási intézményt, egy római katolikus iskolát. Ebben az évben is kerestük az új utakat, új lehetőségeket, és volt, amikor kezet nyújtottunk, és volt, amikor kíméletlen őszinteséggel elmondtuk, kitől mit várunk.

Mostanában gyakran eszembe jut az a bizonyos kérdés, hogy mi is lenne a hosszú élet titka, és természetesen a vele járó válasz is adott: a légzést, igen, a légzést nem szabad abbahagyni.

Ezt parafrazálva tehetjük fel a kérdést: mi az erdélyi magyar közösség hosszú életének, létének a titka? Hát kérem, nem szabad feladni egyetlen olyan értéket sem, amely eddig megőrzött nyelvet, kultúrát, vallást, és hinni abban – szakadatlanul hinni –, hogy képesek vagyunk megtenni azt, ami egy adott korban egy adott nemzedéktől elvárható és egy adott nemzedék által megtehető ezen a földön, itt, Erdélyben!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

2017. december 9., Kolozsvári lutheránus templom