Egy olyan kort idézünk fel a mai napon, az abszolutizmus korát, amikor egy nemzeti felszabadítási mozgalom, a magyar szabadságharc katonai vezetőit az osztrák elnyomók bosszútól vezérelve, elrettentő példaként állítva a szabadságra vágyó magyar emberek és a térség más népei elé, kivégezték.

A halálos ítélet értelmi szerzői és annak végrehajtói akkor nem tudták, nem gondolták, mert elvakította őket a bosszúszomj, a nagyhatalmi arrogancia, hogy az embert el lehet pusztítani, ki lehet végezni, meg lehet alázni, egy népet ideig-óráig el lehet nyomni, hallgatásra lehet kényszeríteni, de mégis van valami, amin sem a kötél fojtása, sem a golyó ütötte halálos seb, sem másmilyen gyilkos fortély nem talál fogást.

A szabadság égő szeretetéről van szó, ami egy népben él és szüntelenül munkál: szabad akar lenni, elutasítja az elnyomást, ki akar törni a rá kényszerített igából.

Az elnyomó hatalom mindig vak: nem látja azt a titkos, csendes forradalmat, amely egy kor szellemében láthatatlan módon nő nagyra, amely először az emberek lelkében, majd szívében és végül értelmében teljesedik ki, s amelynek látható formája, megnyilvánulása – maga a forradalom - csupán a végeredmény.

Ez így volt 165 évvel ezelőtt, és így van ma is!

Hogyha feltesszük a kérdést magunk számára, hogy mit tudtak ezek a kiváló férfiak, ami halhatatlanná tette őket, miért él ma is bennünk a megbecsülés és a tisztelet őirántuk, mit képviselnek ők ma a nemzet kollektív tudatában, bizonyára sokféleképpen válaszolunk. Válaszunkat ezer féle módon fogalmazhatjuk meg, de abból biztosan nem fognak hiányozni az olyan szavak, fogalmak, mint az áldozatkészség, szabadságszeretet, bátorság, bajtársiasság, nemzeti felszabadítás. Nem is hiányozhatnak, hisz olyan értékekről van szó, amelyeknek hordozói, megtestesítői voltak az innen nem messzire kivégzett katonai vezetők, amelyeket ma is vállalunk, amelyek ma is élnek bennünk.

Áldozatai voltak egy olyan hatalomnak, amely nem nézte jó szemmel a nemzeti önrendelkezési törekvéseket, nem bírta elfogadni a szabadságszerető népek óhaját, és nem értette meg a kor szavát, ahogy ma mondanánk, nem érezte, hogy mi van a levegőben.

Hősök is egyben, mert mindazt, amit tettek, nem önös érdekből cselekedték. Nem a személyes érdek vezette őket! Igazságért kiáltottak a magyar nép nevében, a magyar szabadságért harcoltak, holott közülük sokan nem is voltak magyar nemzetiségűek. Ez áldozatkészségüket, hősiességüket még inkább kiemeli, az ő irántuk viselt tiszteletet élteti. Számukra a magyar forradalom hármas jelszava, szabadság, testvériség, egyenlőség, erkölcsi kötelesség is volt egyben! Olyan korban vallották ezt, amikor ezek közül egy is elegendőnek bizonyult, hogy kötelet akasszanak az ember nyakába.

Az emlékezés csak részben szól a múltról! Csak részben szólhat a múltról, ugyanis a jelenben történik, mi emlékezünk, 21. századi emberek a 19. század közepének a magyar történelem és a modernkori nemzetté válás egyik igen fontos eseményére. Rólunk is szól, mert hiszünk azokban az eszmékben és értékekben, amelyeket a 13 aradi vértanú képviselt, és amiért halálos büntetést szabtak ki rájuk.

 Hiszünk a szabadság, a népek és nemzetek szabadságának eszméjében, és azt állítjuk, bátran és egyértelműen mondjuk, hogy egyetlen nemzet sem örülhet a saját szabadságának, amíg a vele együtt, a mellette élő népek, nemzeti közösségek nem érzik magukat szabadnak. És rögtön hozzá tesszük, hogy egyik szabadság nem vesz el a másik mértékéből és értékéből. Magyarán, ebben az országban, amely nekünk szülőhazánk, őseink földje, ahol élni és boldogulni akarunk, ahol magyarként akarunk megmaradni, szóval ebben az országban a románok nem lesznek kevésbé szabadok, ha a magyar nemzeti közösség jogos szabadságigényét kielégítik.

A mai napig nem értjük, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen miért nem lehet elfogadni a magyar oktatási részlegek beindítását. Nem értjük, hogy amennyiben a magyar diákok anyanyelvükön tanulnak, az hol csorbítja a románok érdekeit, szabadságát, boldogságát? Meg kellene már végre érteni, hogy nem akarunk senkitől semmit elvenni, csupán azt mondjuk, hogy legyen szabadságunkban eldönteni, milyen nyelven akarunk tanulni, legyen egyenlő esély mindenki számára, s ehhez a nemzeti identitás megőrzése elengedhetetlen.

És nem értjük, hogy a nemzeti, közösségi szimbólumaink szabad használata miért irritál még mindig egyeseket, miért a törvényszékek bíráinál keresik a megalázásunk lehetőségét, miért akarják megtiltani számunkra, hogy a nemzeti identitással járó minden egyes kis és nagy dolognak örülhessünk?

Aki ezt tőlünk megtagadja, aki ettől bennünket megfoszt, az semmit sem értett meg a történelemből és semmit sem tanult az elmúlt évtizedek történéseiből. Aki azt gondolja, hogy el lehet bennünk fojtani a szabadság iránti vágyat, el lehet tiporni lelkünkben azt az eszmét és azokat az értékeket, amelyekért küzdünk, az 1849 hóhérainak utódja, az elnyomók e századi katonája. Az csak a felszínt látja, vagy még azt sem, csupán önmagát, önös érdekeit és nem érzi, hogy a mi szívünkben, lelkünkben, fejünkben már kiteljesedett mindaz, amiért küzdünk, amiből nem tudunk engedni.

Volt idő, amikor ettől a szobortól féltek. Rettegtek ettől a műalkotástól. Lerombolták, várfogságba zárták, pusztulásra ítélték. Féltek, de nem a szobrot formáló anyagtól, hanem attól, amit üzenetként az aradi szabadságszobor hordoz. A szellemi tartalomtól féltek, s azt gondolták, hogy az anyag elzárásával, esetleges eltiprásával eszmei üzenete is eltűnik. Félelmük hiába való volt, mondjuk ma elégtétellel. Áll a szobor teljes pompájában, mert ide állítottuk. Mert azt a harcot, amit ezért is meg kellett vívni, volt, aki megvívja.

És ma is sokan vannak, akik félnek, minden jogos kérésünk félelmet szül a lelkükben. Nekik ismételten üzenjük: ne féljetek, a félelem mindig rossz választ ad a legjobb és legértelmesebb kérdésre is. Ne féljetek, mert amit mi kérünk, azt nem tőletek akarjuk elvenni. Tőletek semmit sem akarunk elvenni. Szabadságot, egyenlőséget és testvériséget kérünk, nem egyebet.

Az emlékezés a múltról szól. Történelmünk egyik fájó eseményét idézzük fel ma, rójuk le tiszteletünket az aradi vértanúk előtt. És a jelenről is szól, mert bennünk tovább élnek azok az értékek, eszmék, amelyeket a magyar szabadságharcosok képviseltek. És szól a jövőről is, mert olyan célokat követünk, amelyek a mi közösségünk, az erdélyi magyar közösség jövőjére irányulnak, és amelyekért ma is meg kell harcolni. És bár nem fegyverrel kezünkben, nem karddal és puskával küzdünk a jogainkért, hanem a 21. század demokratikus politikai eszközeivel, nekünk mégis erőt adnak az olyan elődök, mint a 13 aradi vértanú, és minden olyan név szerint ismert és névtelen hős, aki a nemzet szabadságáért harcba szállt.

Ők azok, akik egész életükkel, az általuk képviselt értékekkel, azzal a képességükkel, hogy ki mertek törni a kor szellemének fogságából, a megújulást választották. Ezzel a választásukkal a magyar nemzetet a modern kor szabadságszerető népei közé emelték és biztosították számára a történelmi létet.

Emlékük legyen áldott!"