Ismét itt állunk, mint minden évben jó néhány esztendeje, hogy emlékezzünk azokra, akik életüket áldozták a szabadságért. Tiszteletünket rójuk le előttük, hiszen ők az egyik legmagasztosabb emberi értékért a legnagyobb emberi áldozatot hozták: a szabadságért adták az életüket. Ők tizenhárman itt, Aradon és a 14. Budapesten – hisz ott végezték ki Batthyány Lajost –, valamint a sok névtelen hős a harctereken.

Minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát. Minden nemzedék elé tornyosulnak olyan kihívások, amelyek veszélybe sodorják az egyén és a közösség szabadságát. És ahol veszélybe kerül a szabadság, ott veszélybe kerül az emberi méltóság is. Teljes emberi életet szabadság nélkül, méltóság nélkül nem lehet élni. Ahol nincs szabadság, ott előbb-utóbb az önkény fog gyökeret ereszteni – az ezerarcú önkény, amely minden korban és minden társadalomban könnyen fölüti a fejét.

Hölgyeim és uraim!

1848–1849 tanulsága sokféle. Részleteiben gazdag, de nem szerteágazó. Sőt, az összes tanulsága egy irányba mutat: a szabadságot eltiporni ideig-óráig túlerővel ellehet. A szabadságért harcoló embereket ideig-óráig el lehet hallgattatni, ellenük fizikai erőszakot lehet alkalmazni, életüket lehet venni karddal, golyóval, kötéllel, ám egyvalamit megölni nem lehet: a szabadság eszményét, a szabadság iránti olthatatlan vágyat.

Mert olyan az, mint a búvó patak – láthatatlanul is létezik, medret vág magának, keresi az utat a felszínre, és lehet, hogy évek vagy nemzedékek hosszú sora után bukkan föl, és árasztja el egy nép, egy nemzet lelkét, változtatja meg sorsának irányát.

A magyar nemzet ezeréves története a szabadságharcok történeteként is leírható és megérthető. Minden nemzedéknek megadatott az, hogy megvívja a maga szabadságharcát, így a mi nemzedékünknek is fel kell tennie a kérdést. 

Mit jelent ma a szabadság, honnan hová tartunk, milyen feladatok állnak előttünk, hova helyezzük el magunkat a világban, milyen jövőt tervezünk közösségünk számára, és mi és ki sodorhatja veszélybe ma szabadságunkat? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ most, a 21. század második évtizedében. Ezek a kérdések a lényeget tekintve ugyanazok, mint 168–169 évvel ezelőtt voltak, vagy akár a 20. század nagy fordulópontjain.

Tisztelt Emlékező Közösség! Hölgyeim és Uraim! 

Jó és tanulságos játék a számok tükrében nézni saját magunkat. Ez sokféle megközelítésre ad lehetőséget. Több irányból bejárható a történelmi táj. 

Ezer év a Kárpárt-medencében, ezer év Erdélyben – foglalhatjuk össze egyetlen rövid mondattal azt, amit ötven nemzedéknyi múlt jelent. Ezer év emberi léptékkel borzasztóan sok, átláthatatlan idő, homályos távoli múlt. Ha viszont azt mondjuk, hogy ötven nemzedéknyi idő, az mintha sokkal emberközelibb lenne – ötven nemzedéknyi alkotás, öröm, bánat, boldogság és szenvedés, építkezés, nyertes és vesztes csaták, minden, ami belefér egy emberöltőnyi életbe. 

Képzeljük el, ha most itt állna előttünk ötven ember, és egymás kezét fogná, akkor körbeérnénk ezt a szoborcsoportot, és látnánk az ezer év végét. Így már könnyen belátható lenne az ezer esztendő – az államalapítástól egészen mostanáig. 

Ha azt mondjuk, hogy 168 év, amióta leverték a magyar szabadságharcot, és kivégezték az aradi vértanukat, az a 168 év már csak nyolc nemzedéknyi idő. Szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk ezek az emberek, szinte karnyújtásnyira van tőlünk ez a nemzedék. Látjuk arcukat, ismerjük hangjukat, olvassuk azt, amit papírra vetettek, tudjuk, hogy mit gondoltak, tudjuk, hogy hová helyezték el magukat és nemzetüket a világban, és tudjuk a legfontosabbat. A szabadságot keresték az önkénnyel szemben. 

Az általuk képviselt szabadságeszme pedig még közelebb van hozzánk. Bennünk él. Sok évtizednyi elfojtás után még erősebben tör a felszínre, ápolja a 1848–1849-es nemzedék emlékét, mitikus helyre emeli őket a magyar történelemben. Olyat alkottak életükkel és áldozataikkal, amelyet ma is korszerűnek tartunk, amely ma is újraélhető és továbbgondolható. 

És aztán itt van egy másik szám a mi életünkből, a mi múltúnkból. Száz év Romániában.

Ezer év Erdélyben. Száz év Romániában. A száz év öt nemzedék, hát, öt ember elfér egy autóban. És akkor már el is érkeztünk a mához, és nyugodtan föl tehetjük a kérdést, Hölgyeim és Uraim, hogy mit jelent ma szabadnak lenni.

Egy nép, egy nemzet akkor szabad ma is, ha szabadon dönthet arról, hogy milyen utat követ, hogy mit választ az előtte álló lehetőségek közül. És mindezt úgy teszi, hogy nem sérti, és nem korlátozza más népek és más nemzetek hasonló módon elképzelt szabadságát, hisz a szabadság felelősség is egyben. És igaz ez egy nemzetrészre is, egy olyan nemzeti közösségre, amely saját akaratán kívül számbeli kisebbségbe szorult, de nyelvét, kultúráját, identitását meg kívánja őrizni. 

Az akar maradni, aki volt ötven nemzedéknyi idő alatt: magyar közösség. 

Ezt akarjuk mi immár száz esztendeje ebben az országban, és ezt ígérték nekünk közel száz évvel ezelőtt, amikor sorsunk többségiből kisebbségivé fordult. 

Bennünket úgy neveltek, hogy az ígéretet be kell tartani. Bennünket arra tanítottak, hogy akkor ígérj, ha be tudod tartani, és ha ígértél, akkor viszont tartsd be ígéretedet. Ez a hitelesség, ez a szavahihetőség kulcsa. És mi erre várunk száz esztendeje.

Arra, hogy oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban anyanyelvünkön rendezhessük el dolgainkat. És ezzel senkit nem teszünk szegényebbé, senkitől nem veszünk el semmit, senkit nem sodrunk ezzel veszélybe. 

2017-ben is erre az ígéretére emlékeztetjük a román többséget, és ötödik nemzedékként mondjuk, hogy párbeszédre van szükség, az ígéretek betartására várunk, és rendezni kívánjuk állam és nemzeti kisebbség, többség és kisebbség viszonyát. 

Azt kellett tapasztalnunk, hogy amikor a nyelvhasználati jogok gyakorlásában a parlamentáris demokrácia eszközeivel, törvénytervezettel kívánunk tiszta helyzetet teremteni, és előremutató megoldást találni, akkor a román politika ettől mereven elzárkózik. Elutasítja a párbeszédet, még csak nem is hajlandó kompromisszumot keresni, hanem az erő szavával – ami ma nem ágyú, nem fegyver, nem bitófa, hanem a többség szavazata –, egyetlen felelőtlen mozdulattal, egy kézfelemeléssel lesöpri az asztalról a mi kérésünket. 

Ez így nincs jól. Ez így nincs rendben. 

Egy magabiztos többség, egy erős nemzet nem viselkedik így a vele együtt élő kisebbségekkel. Nem lehet azt állítani hiteles módon, hogy Románia a kisebbségi kérdés megoldásában modellértékű állam, és közben éveken keresztül nemet mondani minden olyan kérésre, amely az identitás megőrzésére, a magyar identitás továbbélésére vonatkozik. 

Évek óta azt halljuk, hogy nem, nem és nem. Pedig nem azt kérjük, hogy adják nekünk, ami nem a miénk. Nem azt kérjük, hogy mondjanak le valamiről, ami az identitásuk része. Nem akarjuk őket megfosztani szabadságuktól. Viszont azt kérjük, hogy maradhassunk közösségként szülőföldünkön magyar emberek. 

Ehhez használni és gyakorolni kell a nyelvet. Anyanyelven alkotni, álmodni, örülni, sírni. Ehhez egyenes út vezet, éspedig a gyulafehérvári ígéretek betartásának az útja.

Mert ma ez a mi szabadságharcunk. Ez a mi nemzedékünk feladata. Nem arra szegődtünk, hogy ideológiák közül válasszunk. Nem arra szegődtünk, hogy a belpolitikai csatározások között egyensúlyozva egyik vagy másik oldalt erősítsük. 

Mi azt vállaltuk, hogy a magyar közösség érdekeit képviseljük, a parlamentáris demokrácia eszközeit használjuk, az érvek erejére támaszkodunk, és azokra az értékekre, amelyek mindannyiunkat gazdagabbá tesznek. Néhány nappal ezelőtt a parlamentben a román többség ezt utasította el. Mert a törvény csak egy keret, a nyelvhasználati küszöb csak egy eszköz. 

De a lényeg az, hogy száz éve ennek az országnak vagyunk a polgárai, magyar közösségként itt teremtünk értéket, itt éljük életünket – örömmel, bánattal, szenvedéssel és alkotással –, és itt akarunk maradni a szülőföldünkön, megőrizve nemzeti identitásunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Akkor tudunk méltók lenni azokhoz, akik emléke előtt főhajtással tisztelgünk, ha a legjobb tudásunk szerint bátran és lelkiismeretesen elvégezzük a feladatunkat, és a mai kor eszközeivel megvívjuk a mi nemzedékünk szabadságharcát. 

A mi felelősségünk az, hogy legyen egy ötvenegyedik nemzedék, amely folytatja a sort, hogy legyen egy kilencedik nemzedék, amely itt majd emlékezni fog az aradi vértanúkra, és legyen meg az a hatodik magyar nemzedék is, amely a Kós Károlyék által elkezdett munkát továbbviszi Erdélyben, Partiumban, Bánságban, minden egyes olyan vidéken, ahol ebben az országban magyar emberek élnek. 

Wesselényi Miklós szavait kölcsönözve: nem hátrálunk meg!