Az RMDSZ elnöke a megemlékezés főszónokaként március 15. jelentőségéről, történelmünk meghatározó napjáról beszélt.

„Március 15-e minden magyar ünnepe. A magyar szabadság ünnepe, annak a reménynek és hitnek az ébrentartása és megerősítése, mely szerint igazi emberi életet csak szabadságban lehet élni. Az önkény, az elnyomás ellen lázadókat, a magyar szabadságharc fáklya vivőit 165 évvel ezelőtt az önkény és elnyomás megszüntetésének vágya, a szabadság magasztos eszméje, a szabadon építkező nemzetbe vetett hit indította útra. 165 év elteltével büszkén emlékezünk rájuk és valljuk, hogy az ő céljaik a mi céljaink is, az ő értékeik a mi értékeink is. Az ő törekvéseik előtt tisztelegni, példamutató életüket megismerni, tanulni tőlük, nem csak kötelességünk, de kiaknázhatatlannak tűnő forrásunk és esélyünk akkor, amikor tovább gondoljuk az 1848-as forradalom üzenetét, a ma élő nemzedékek számára újból és újból megfogalmazzuk”.

Minden kornak és minden nemzedéknek megvolt és megvan, s a tévedés kockázata nélkül mondhatjuk, hogy a jövőben is meglesz a maga szabadságharca, amelyet fel kell ismernie és meg kell vívnia – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.  

„Így nekünk, ma élő, és családjainkért, nemzetünkért dolgozó magyar embereknek is megvan a mi szabadságharcunk, és holnap is meglesz és holnapután is, mert a szabadságért, szabadságunkért nap mind nap meg kell küzdenünk. Sőt, az élet arra tanított meg bennünket, hogy vannak időszakok, amikor olybá tűnik, mintha mindent elölről kellene kezdenünk. Azt is megtapasztaltuk, hogy az alapértékeink közül a szabadság kerül mindig először veszélybe. Azt tapasztaltuk meg, hogy ma is sokan vannak, akik a szabadságunktól akarnak megfosztani, jogainkat akarják korlátozni, szolgasorsba akarnak taszítani, mert tévesen ítélik meg a világot és benne az embert és a nemzet sorsát. Tévesen gondolják azt, hogy az ő szabadságuk attól lesz több, ha a miénk kevesebb! Nekünk először ezt a tévhitet kell eloszlatnunk, és azt kell mondanunk, hogy senki, sem román, sem szlovák, sem szerb, a Kárpát-medence egyetlen népe sem lehet szabad addig, amíg a térségben élő magyar nemzeti közösségek szabadságát korlátozzák. Mert igazi, valós szabadság csak akkor van, ha mindenki szabad, és szabadságának felelősségét vállalja. Azt üzenjük ma mindenkinek, hogy mi nem azért akarunk szabadok lenni, hogy elvegyük mások szabadságát. Mi azt mondjuk, hogy együtt akarunk és tudunk szabadok lenni, mint ahogy 48-as elődeink is Európa elnyomott népeivel együtt küzdöttek az elnyomás ellen, a nemzet szabadságáért. Ezt megtanultuk a mi ezer éves történelmünkből és ezt a tanulságot ajánljuk mások figyelmébe. És azt kérjük, a leghatározottabban követeljük, hogy ne akarják elvenni a nyelvünket, ne akarják korlátozni az anyanyelvünk használatát, és azt akarjuk, hogy hivatalosan is ismerjék el a magyar nyelvet Erdélyben, ott, ahol a magyar közösségünk él, és ez jelenjen meg az ország Alkotmányában is. Azt kérjük, hogy ne akarjanak megfosztani nemzeti és közösségi szimbólumainktól, a székely zászlótól, a magyar zászlótól, mert sem tiltás, sem parancs nem fog rajtunk, mert nem engedjük, és meg fogjuk, meg tudjuk védeni mindazt, ami minden embert, minden nemzetet szabadon megillet. És azt kérjük az ország végrehajtó és törvényhozó hatalmától, hogy ne éljen vissza a hetven százalékával és sem Székelyföldet, sem a Partiumot ne akarja szétdarabolni a közelgő régiós átszervezéskor, mert nem fogadjuk el és minden erőnkkel megakadályozzuk azt. Innen üzenjük, hogy nem az állampolgár van az államért, hogy annak alattvalója és szolgája legyen, hanem fordítva: az államnak kell szolgálnia az állampolgárt és a nemzeti közösségünket. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, csak a minket megillető és rólunk szóló döntéseket mi magunk akarjuk meghozni. Azok, akik értetlenkednek a mi törekvéseinket illetően, azoknak mondom lassan, hogy értsék: ez az autonómia, ezt akarjuk mi, szabadon dönteni a minket érintő kérdésekben!”.

A múlt üzenetéről, tanulságairól szólva Kelemen Hunor az összefogás fontosságát hangsúlyozta.
„Akkor, amikor nemzeti értékeinkről és céljainkról van szó, kerüljük el elődeink egyik csapdáját. Ne ismételjük meg azt a tévedésüket, amely az 1848-as szabadságharcnak a vesztét okozta. Ma bátran kimondhatjuk, hogy 1848-ban nem Kossuth harcolt Görgeyvel, nem Kossuthnak kellett volna harcolnia Görgeyvel. A magyarok ellenfele az osztrák önkényuralom volt. Ma, a 21. században, a mi nemzedékünk szabadságharcában nekünk nem egymással kell harcolnunk. Mi nem egymás ellenfelei vagyunk. Nekünk nincs egymással vitánk a szabadságunkat illetően. Mi nem egymást akarjuk legyőzni, nekünk még annak látszatát is el kell kerülnünk, hogy egymás ellen fordulunk. Mert ez lehet, ez lesz a vesztünk. Nekünk ma is, a mai kor eszközeivel, nem ágyúval, nem karddal, nem egymás vérét kiontva, azokkal kell harcba szállnunk, azok a mi ellenfeleink, akik a mi jogainkra törnek, azoktól meg akarnak fosztani, azokat korlátozni akarják, akik szétdarabolni, megosztani akarnak minket. Nekünk velük kell megvívnunk a szabadságért való harcot. Nekünk őket kell meggyőznünk, nekünk ő velük van elintéznivalónk, nem egymással, nem magyarnak a magyarral!”.

Ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke a szolidaritás, és a kölcsönös tisztelet fontosságára hívta fel a figyelmet, majd leszögezte: „nekünk a szabadság nem ideológiai kérdés, nem ideológiai viták elméleti problémája, nekünk a szabadság nem lehet a megosztás terepe, mert nekünk a szabadság ezeknél sokkal több, sokkal fontosabb: nekünk a szabadság a jövőnk záloga, nekünk a szabadság nemzeti létünk legfontosabb ügye!”.

A magyar szabadságharc utolsó napjaiban kétszáz ezres orosz haderő lépte át az ország keleti határát. Bem tábornok, az erdélyi magyar csapatok vezetője döntő vereséget szenved Segesvárnál. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, ekkora túlerő ellen nem lehet felvenni a harcot. Azonban a székelyek konokul ragaszkodtak a magyar szabadság eszményéhez. Tuzson János őrnagy és 200 székely katonája fejébe vette, hogy a Csíkszereda felé előrenyomuló többezres orosz hadtestet megállítja az utolsó, stratégiailag védhető ponton, a Nyergestetőn. A sokszoros túlerőben lévő orosz sereg nem bírta áttörni a székelyek védővonalát. Tuzson János honvédjei 1849. augusztus 1-jén többször is visszaverték az orosz támadást, végül egy román pásztor a védők hátába vezette az ellenséget, és a székely honvédek elvesztek. Emléküket fenyőfagallyakból készített keresztek őrizték 1989-ig, azóta pedig kopjafák sokasága őrzi az elszánt, bátor kiállás példáját.