Ezekről szeretnék ma beszélni.

Amikor két évvel ezelőtt a Szövetség elnökévé választottatok, pontosan tudtam, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie minden magyarnak és a Szövetségnek magának is. E tekintetben nem is ért csalódás. Sőt, a valóság bizony néha fölülírta a képzeletet. Azt hiszem, úgy illik, hogy előbb számot adjak arról, mit végeztünk e két év alatt. Két éves mérleget kell megvonnunk, két olyan esztendőnek a mérlegét, amely próbára tette a mi Szövetségünket. Embert próbáló két esztendő van mögöttünk és az őszinte számvetés kötelező. Javaslom, vizsgáljuk meg azt is, hol vagyunk most és merre tartunk. Hogy két év múlva, ami-kor újra itt állunk, nyugodtan mondhassuk: ami rajtunk állt, elvégeztük.

De mielőtt közös eredményeikről beszélnék, engedjétek meg, hogy néhány alapelvet és értéket újfent figyelmünk középpontjába állítsak, hiszen azok zsinórmértékként működnek, tetteinket hozzájuk mérjük.

Először is vegyük a szolidaritás és az empátia ügyét, működésünk fontos pilléreit. Amikor azt mondom, szolidaritás, akkor arról beszélek, milyenek vagyunk, mi, erdélyi magyarok, meg arról is: milyennek kell lennünk.

Amikor azt mondom szolidaritás, akkor legelébb is azt mondom, minden magyar számít. Nincs fontosabb és kevésbé fontos tagja ennek a közösségnek. A szilágysomlyói és a csíksomlyói magyar egyaránt fontos nekünk. A szolidaritásnak a földrajzi mellett van egy társadalmi dimenziója is. Egyaránt fontos számunkra a mezőgazdaságból élő ember és az egyetemi professzor, a munkavállaló és a munkaadó, a falun élő és a városi ember, aki tanít, és aki tanul, az elesettek és az erősek: minden magyar számít. És legalább ennyire fontos a mi Szövetségünkön belüli szolidaritás.

Itt ül Borboly Csaba, aki az elmúlt években számtalan eredményt tudott felmutatni, aki nemcsak egyszerű megyevezető, hanem kitartó közösségépítő ember is. Szolidáris vagyok vele! Szolidárisak vagyunk vele! Meg kell említenem Nagy Zsoltot, akinek politikai karrierjét törték ketté alaptalan vádakkal. Szolidáris vagyok, szolidárisak vagyunk vele. Zsolt most objektív okok miatt nincs jelen, de neki mindig helye van sorainkban. Markó Attila bátran és őszintén végezte a munkáját, a visszaszolgáltatott egy-házi ingatlanok ügyében oroszlánrészt vállalt. Szolidáris vagyok vele, mert meg-hurcoltatása ellenére sem adja fel! Biztos vagyok abban, hogy az igazság győzni fog!

És vannak már-már elfelejtett ügyek, amelyeknek célja úgyszintén a megfélemlítés volt. Név szerint hosszú lenne felsorolni azokat a polgármestereket, iskolaigazgatókat, akiket csak azért hurcolnak meg, mert a közösségi szimbólumokat, nevezetesen a székely zászlót kitűzték. Mindannyiukkal szolidárisak vagyunk, mert a szolidaritás azt is jelenti, hogy megvédjük egymást, kiállunk egymásért. Azt is jelenti, nem hagyjuk, hogy a múlt erői levadásszanak bennünket. Megvédünk kicsit és nagyot. Politikust és civil aktivistát. Megvédünk mindenkit, aki magyar, és akit azért támadnak, mert a közösségért dolgozik.

Működésünk másik elve a sokszínűség elismerése. A sokszínűség, a mások iránti nyitottság és tisztelet ennek az erdélyi magyar közösségnek az egyik legrégebbi és legtiszteletreméltóbb hagyománya. Ezt látniuk és tudniuk kell azoknak, akik azt gondolják, hogy másságunk egy kellemetlen állapot, amit meg kell szüntetni. Együtt kell élnünk abban a sokszínűségben, amely ránk jellemző, és meggyőződésem, hogy ez a sokszínűség erősebbé tesz. Azzal a transzilván értékrenddel kell együtt élnünk, amely a nyitottsággal, toleranciával, a másság iránti türelemmel, a befogadásra és megértésre való hajlamossággal írható le. És ennek két irányba kell működnie. Kifele és befele egyaránt igaznak kell lennie.

Ne féljünk a miénktől különböző véleményektől és ne törekedjünk azok kizárására, ne törekedjünk a bármi áron elérendő egyhangúságra csupán az egyhangúság, az egyetlen vélemény kedvéért. Tudom, hogy ez nem könnyű napjainkban, ez is próbára teszi a szervezetet, mert sokszor azt látjuk, hogy a másságot megbélyegzik, ellenségnek tekintik. Mi nem vagyunk egymás ellenségei, nem vagyunk egymás ellenfelei. Vitázunk és vitázni fogunk, van olyan is, hogy többet, mint egy párt, de képesnek kell lennünk a vitáink végén a közösség érdekeinek és céljainak figyelembe vételével egységesen cselekedni! Erőt csak így tudunk felmutatni, eredményt is csak így tudunk elérni.

És példát is kell mutatnunk egy olyan világban, ahol az értékek relativizálódnak, ahol észrevétlenül közénk lopakodik a megosztó retorika, ahol egyesek azt a látszatot keltik, hogy nekünk egymással kell leszámolnunk, egymást kell legyőznünk, a sokszólamúság helyett egy kizárólagos és igazságosztó hangot kell követnünk, és akkor minden bajunkra orvosságot találunk, minden gondunk megoldódni látszik. Nincs egyetlen nagy igazság. Számos sok kis igazság létezik. Az egyes emberek igazsága, a családok és a közösségek igazsága, és ezekből áll össze a mi közös erdélyi magyar igazságunk. A nagy kihívás számunkra az, hogy ezt a sok kis igazságot képesek vagyunk-e meglátni, megérteni és elfogadni, úgy egymás mellé tenni, mint egy mozaik összeillő kockáit, amelyek kiadják az összképet, egy gyönyörű rajzot, ám ha külön-külön nézzük, akkor az egésznek értelmetlen és értelmezhetetlen részecskéit látjuk csupán. Elfogadni, hogy a székelynek más az érdeke, mint a szórványban vagy az interetnikus közegben élőnek – és viszont. Hogy nem játszhatók ki egymás ellen az eltérő élethelyzetben levő magyarok! Hogy az autonómia gondolata nem lehet fegyver egymás ellen. A sokszínűség nem lehet oka annak, hogy felmondjuk a szolidaritást – hiszen az, mint mondtam, mindenkire kiterjed.

Vannak azonban megkötések. Először is nem önsorsrontó vitákra gondolok, a hol rontottuk el okainak múltba révedő önemésztéseire. Azzal nem sokra megyünk. A saját múltunktól nem kell menekülnünk. Az is mi vagyunk, és abból jövünk, abból is építkezünk. Aki a saját múltjától akar szabadulni, azt tagadja, azzal folyamatosan perlekedik, az képtelen a jövő megtervezésére. Másodsorban sose feledjük, hogy legnagyobb vitapartnerünk a többségi társa-dalom. Őket kell meggyőznünk a magunk igazáról. Szelíden, de kitartóan – vitával. Nekünk nem egymást kell legyőznünk. Nem az önkormányzatok állnak harcban a megyei szervezetekkel, nem a parlamenti csoport az önkormányzat-okkal, nem. Mi együtt vagyunk erősek.

Ha az önsajnálat helyett az előretekintést választjuk működésünk vezérlő elvének, akkor érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy vajon éltünk-e és élünk-e mindazon lehetőségekkel, amelyeket a többségi társadalommal szemben kiharcoltunk? Elindítottuk-e az összes iskolai osztályt, amelyre a törvény lehetőséget ad? Kihasználjuk-e az anyanyelv-használat valamennyi lehetőségét az önkormányzatokban? Röviden: beérjük azzal, hogy a magyarságunk „Balsors, akit régen tép” vagy azt gondoljuk, magyarnak lenni Erdélyben nem csak a nagyszerű múlt feletti borongás, hanem kihívás, feladat is. Elődeink, Dávid Ferenctől Apáczain, Bethlen Gáboron, Márton Áronon, vagy Kós Károlyon át egészen Sütő Andrásig és Domokos Gézáig olyan örökséget hagytak ránk, amely egyaránt szól teljesítményről, tettvágyról és a nehéz körülmények legyőzésének képességéről. Az elmúlt két évet értékelve bátran merem mondani, hogy ebben a szellemben tevékenykedtünk. A Szövetség a nehéz körülmények között is megmutatta, hogy mindig a vártán, mindig a magyarokért! Ezt a teljesítményt nem egy vagy két ember, nem a Szövetség néhány vezetője, hanem mi, együtt értük el. Ezt a teljesítményt, igen, együtt értük el.

Két évvel ezelőtt Nagyváradon azt mondtam, hogy erős, következetes, szavahihető és önálló RMDSZ-t akarok, amely képes önmagát megújítani, megváltoztatni. Olyan Szövetségre van szükségünk, amely meghallgatja az embereket, odafigyel gondjaikra, problémáikra. Azt mondtam akkor, hogy ha egy befogadó Szövetség maradunk, a magyar közösség egységét is meg tudjuk őrizni. Számomra ez jelentette az új fejezetet: emberközeli szervezet, hatékony struktúrák és gyors döntéshozatal. Létrehoztuk a politikai alelnöki tisztséget, hogy összehangolja a kormányzati és a külkapcsolati tevékenységet. Az Ügyvezető Elnökséget Főtitkársággá alakítottuk, hogy nagyobb hangsúlyt adjunk az RMDSZ társadalom- szervezői tevékenységének.

Az önkormányzatok erőteljesebb bevonását pedig az élet igazolta. Amióta közel egy éve az RMDSZ kikerült a kormányból, az önkormányzatok nem csak a helyi közösség dolgaiban illetékesek, hanem a napi politikánk zászlóvivői lettek. A három regionális önkormányzati tanács megalakulása segítette a régiók érdekeinek hatékony megjelenítését, az előttünk álló feladatok pontosabb meghatározását. A helyi és megyei szervezetek, a parlamenti frakciók mellett a magyar önkormányzatok, polgármesterek, tanácsosok a magyar érdekek őrzői és védelmezői Ákosfalvától Zsibóig, Nagyiratostól Kézdialmásig.

Vállalkozók, gazdasági szakemberek és szakpolitikusok részvételével elindult a Gazdasági Tanács működése is. Számos konkrét javaslattal, kormányhatározat-tervezettel és törvénymódosítási javaslattal segítette munkánkat. Kidolgozta a Szövetség pénzügyi és adópolitikáját, valamint javaslatokat tett a költségvetési reformra. 2012 januárjában bemutattuk modernizációs és fejlesztési stratégiánkat, az Erdély 2020 gazdasági fejlesztési tervet. Átfogó stratégiánk az önkormányzatok, a kis- és középvállalkozások és a mezőgazdasági termelők támogatását célozza. Egy éve megalakult a Kulturális Autonómia Tanács a tudományos élet, a művészet, az oktatás, illetve a Szövetséggel partnerségben működő szervezetek kép-viselőinek közös fóruma. A Külügyi Tanács pedig a kisebbségi európai polgári kezdeményezés előkészítésével foglalkozott. Ha visszatekintünk az elmúlt két évre, alig túlzok, ha azt mondom, hogy folyamatosan kampányban voltunk. Pontosabban, folyamatosan az emberek között voltunk, és legjobb tudásunk szerint tájékoztattuk közösségünket a legfontosabb, minket érintő kérdésekről és döntésekről. Az Erdélyi Konzultáció során több mint 100 000 magyar családot kerestünk fel, kérdeztünk meg problémáikról, céljaikról, elképzeléseikről, a Szövetséggel szembeni elvárásaikról. 2011 őszén, a népszámlálást megelőző időszakban azt tudatosítottuk, hogy minden magyar ember bátran vállalja identitását, hiszen számarányunktól függ közösségünk ereje ebben az országban.

Aztán átléptünk a 2012-es választási évbe. Két év nehéz kormányzás után a 2012-es önkormányzati kampány igen nehéz diónak ígérkezett. Mi a magyar közösség ügyeivel foglalkoztunk. Jelöltjeink hitelességére, tudására és munkájára alapoztunk, nem az ellenfeleinkkel foglalkoztunk. Nem hangzatos kampány-szövegeket, hanem érthető, vállalható és megvalósítható terveket mutattunk fel. Június 10-én országos szinten hetvenezer szavazattal többet kapott a Szövetség, mint 2008-ban. 203 polgármesterünk van, 19-cel több, mint négy évvel ezelőtt, és a tanácsosi mandátumok számát is növeltük. A sikerek mellett fájó kudarcok is értek: elveszítettük Maros és Szatmár megyét. 2008-hoz képest ugyan több szavazatot kaptunk mindkét megyében, de a magas román részvétel és a demobilizáló hatású magyar–magyar verseny miatt vereséget szenvedtünk. A tanulság egyértelmű: jó eredmények ott születtek, ahol dolgoztunk, ahol közösséget építettünk, ahol szervezeteink építkeztek, ahol folyamatosan odafigyeltünk az emberek gondjaira és elvárásaira.

Alig jártak le a választások, villámcsapásként kaptuk a hírt: a buzăui bíróság a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításáról hozott ítéletet. Markó Attilát és Marosán Tamást azért ítélték el, mert tisztességesen végezték munkájukat, a törvényt alkalmazták. A Szövetség kezdeményezésére páratlan közösségi összefogásnak voltunk tanúi: egyházak, civilszervezetek, vállalkozások, a világ minden szegletében élő magyarok álltak a közös ügyünk mellé. Szeptember elsején Sepsiszentgyörgyön 25 000 magyar ember tüntetett. Az Igazság Napján egy emberként mondtuk: nem hagyjuk közösségünk tagjait meghurcolni, nem hagyjuk közösségünk javait elvenni.

Az előttünk álló kihívásokra az RMDSZ mindig megfontolt, józan és kivitelezhető megoldásokat kínált. Így történt ez a parlamenti választások alkalmával is. Azt mondtuk, hogy kiharcolt jogaink, megszerzett közösségi javaink, kialakult és tovább fejlődő intézményeink nem kerülhetnek veszélybe. A kampányban az előttünk álló kihívásokról és feladatokról beszéltünk: a régiók átszervezéséről, az új alkotmányról, a magyar nyelv használatának bővítéséről, szimbólumaink védelméről, az anyanyelvi oktatás lehetőségeiről, az elkobzott javaink visszaszolgáltatásáról. Programunkban kiemelt figyelmet fordítottunk a munkahelyteremtésre, a gazdasági reformra, az adópolitika megváltoztatására, a mezőgazdasági termelők támogatására.

 2012 választásai ismét megerősítették: csak magunkra számíthatunk, és min-den magyar ember szavazata kell ahhoz, hogy megőrizzük az erős, egységes magyar képviseletet. December 9-én átléptük az 5 százalékos küszöböt. Nem volt könnyű. A magyar szavazatok 89%-át szereztük meg, annak ellenére, hogy magyar versenypárt indult ellenünk. Székelyföldön kívül is megőriztük képviseletünket az etnikailag vegyes vidékeken, illetve a szórványban. Ismét bebizonyosodott, hogy a magyar–magyar verseny nem mozgósít.

A parlamenti választások lejártak, a kampány azonban nem ért véget. A magyarellenes kampány új lendületet vett. A célpont ezúttal a székely zászló volt. Akkor és ma is egy emberként mondjuk, hogy nekünk törvényes jogunk használni saját szimbólumainkat, jelképeinket. Még vannak olyanok, akik nem értik, nem akarják megérteni és elfogadni, hogy nekünk vannak törvényes jogaink ebben az országban. Nekik mondom ma is, innen Csíkszeredából, hogy a székely lobogó kitűzése nem alkotmányellenes, nem törvényellenes, és semmivel nem sérti a többségi lakosok egyéni vagy közösségi érdekeit. Ezek a szimbólumok a helyi közösségek identitását erősítik, és azt a sokszínűséget fejezik ki, amely az egész országot gazdagítja.

2009 végén, a legmélyebb válság közepette léptünk kormányra. Tisztában voltunk azzal, hogy mire vállalkozunk. A válság és a zsugorodó költségvetés körülményei közepette kellett folytatnunk az építkezést, megőriznünk kivívott jogainkat, és újabbakat szereznünk ezek mellé. A gazdasági válság mélyülése a politikát is válságövezetté tette, gyakran lehettünk tanúi éles politikai viszályoknak. Mindez megnehezítette a dolgunkat, de mégsem választottuk a könnyebb utat, nem léptünk ki a kormányból. Nem vártuk el másoktól, hogy helyettünk hozzák meg a bennünket érintő döntéseket. Kormányzásunk két évéről bátran mondhatom, hogy eredményes volt. Minden bizonnyal többet akartunk elérni, megvalósítani. De meggyőződésem, hogy kihasználtuk a lehetőségeket: áttörést értünk el a jogainkért folytatott harcban és hozzájárultunk az ország gazdasági stabilizáláshoz.

Sok vita és konfliktus árán olyan oktatási törvényt fogadtunk el, amely az anya-nyelven való tanulást minden szinten, kivételek nélkül biztosítja gyerekeink számára. Azt is elértük, hogy a magyar gyerekek végre más módszertan szerint, második nyelvként tanulhatják a román nyelvet, az elemitől a líceum végéig.

Az RMDSZ többéves küzdelme nyomán a Képviselőház 2012. februárban elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjára vonatkozó törvényt. A Sapientia ma már teljes jogú magyar nyelvű felsőoktatási intézményként működik.

2012. március 27-én fogadtuk el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) belül az önálló magyar kar létrehozását.

Már ellenzékben voltuk, amikor a kormányzat hétpontos megállapodást írt alá az egyetem vezetőivel és a magyar oktatókkal, amely egyelőre nem valósult meg. Mi továbbra is a törvény betartását követeljük. Ebből nem engedünk.

Büszke vagyok arra, amit örökségünk védelmében a kulturális tárcánál tettünk. Tízszeresére növeltük a magyar érdekeltségű épületek felújításának költségvetését. Erdély minden megyéjében elkezdtük a közösségünk számára fontos műemlék épületek felújítását.

Egyik legfontosabb és remélhetőleg tartós kormányzati eredményünk az egészségügyi rendszer decentralizációja volt. Megszüntettük a kisvállalkozók tevékenységét megbénító átalányadót. Kezdeményezésünkre kormány elindította a Mihail Kogălniceanu állami garanciával és részleges kamattámogatással működő hitelprogramot. Megtartottuk a kismamák kétéves gyereknevelési szabadságát – olyan törvény született, amely választási lehetőséget kínál számukra. Az RMDSZ javaslatára eltörölték a közalkalmazottak bérpótlékainak visszafizetési kötelezettségét. Megemeltük a területalapú támogatásokat a hegyvidéki területeken, ugyan-akkor új támogatási rendszereket dolgoztunk ki, mint a húsmarha - támogatást az állattenyésztők számára. A válság ellenére fejlesztéseket és befektetéseket hoztunk Erdélybe. Kormányzati forrásokból segítettük önkormányzatainknak, hogy új utak, csatornahálózatok, víz- és gázvezetékek építsenek. Teljesen felújítottuk a Székelyföldet átszelő 200 kilométeres útszakaszt. Beindítottuk a zöldház-programot, amely közel 40 000 családnak jelent egészséges, megújuló energián alapuló fűtésrendszert. Erdély-szerte a legtöbb árvízvédelmi befektetést a 2010–2011-es időszakban valósítottuk meg.

Két év alatt ennyire futotta. De hadd kérdezzem meg: Elégedettek lehetünk? Nem, soha. Az identitás védelme nem olyan, hogy ha egyik nap megvédtük, akkor másnap már nincs dolgunk vele. Magyarságunk sokrétű és sokféle kihívással szembesül – és gyakran ha az egyiket megoldjuk, azzal másikat hozunk létre. Elértük, amit a helyzetünk lehetővé tett, de még nagyon sok a dolgunk. És már nem csak a román politikai pártokkal, de gyakran a múlt rossz reflexeivel is meg kell küzdenünk. Végül nem csak a velünk együtt élő többségi társadalommal, hanem saját közösségünk politikai akarnokaival is szembesülünk, akik – nem érezvén elég tágnak a Szövetség kereteit – belülről, új pártok alapításával gyengítik a magyarság politikai képviseletét.

De ne foglalkozzunk velük. Vegyük inkább számba, milyen feladatokat tartogat számunkra a jövő. A kongresszus előtt hét dokumentum, megannyi határozattervezet fekszik. Ezek jelentik a legközelebbi jövő feladatait. Haladjunk sorjában.

Határidős feladatunk a jövő évi Európa parlamenti választásra való felkészülés. Az Európai Unió nem csak szólam számunkra és nem is csupán az infrastrukturális fejlesztések forrása. Hiszünk abban, hogy működési zavaraival együtt az Unió a legjobb politikai megoldás, ami Európában történhet – és a legjobb nekünk, erdélyi magyaroknak is. Az EP választásokra való felkészülés tehát részben becsületbeli ügyünk, részben stratégiai kérdés is, amennyiben az európai képviselet a hatékony kisebbség-védelem egyik fontos eszköze. Azt, hogy az Unióban többet látunk, mint amennyit a gazdasági válságkezelés kapcsán a politika iránt átlagos érdeklődést mutató honfitársaink látnak, jól példázza a Szövetség által elindított európai polgári kezdeményezés ügye is. Az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójával és a Dél-Tiroli Néppárttal 2011 elején elindított kezdeményezés hosszú utat tett meg eddig is. Nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy Európa 1 millió polgárának aláírása által támogatva az Unió napirendjére tűzzük a kisebbségek ügyét. Ha össze tudjuk gyűjteni az 1 millió aláírást, az Unió nem térhet ki a kérdés tárgyalása – és előbb vagy utóbb – a kisebbségek számára megnyugtató rendezése elől.

Két olyan jogalkotási kérdés is napirenden van, amelyekben erőteljesen kell hallatnunk szavunkat. Két olyan terület, ahol ismét meg kell küzdenünk a múlt erőivel, a többségi társadalom rossz reflexeivel ahhoz, hogy jogaink érvényesülni tudjanak.

Az egyik ilyen terület az alkotmányozásé. Az alkotmányozás nem kényszer, de lehetőség. Lehetőség arra, hogy Románia közjogilag elszakadjon a 19. századtól és belépjen a harmadik évezredbe. Lehetőség arra, hogy leszámoljon a nemzet-állam elavult fogalmával, és a nemzeti közösségek államává lépjen elő – ne csak a gyakorlatban, de alkotmányos alapjait tekintve is. Mi ezért harcolunk! Olyan alkotmányt akarunk, amely a nemzetállam fogalmának törlése mellett végre államalkotó tényezőként ismeri el a nemzeti kisebbségeket, amely szabad használatot biztosít nemzeti szimbólumainknak, és amely megteremti a közösségi autonómia lehetőségét! Szorgalmazzuk továbbá, hogy a hivatalos román nyelv mellett regionálisan a kisebbségek nyelve is legyen hivatalos. Ambiciózus elvárások? Igen, de ennél kevesebbért nem érdemes küzdenünk. Nekem személy szerint is elegem van abból, hogy még mi magyarázkodunk a székely zászló kapcsán. Nem magyarázkodni akarok, hanem olyan alkotmányt, amelyik végre egyenrangúságot ad az erdélyi magyar közösségnek – amely hatályon kívül helyezi a többség és kisebbség jelenlegi megkülönböztetését.

Magyar vagyok és demokrata. És ha magyarként azt támogatom, hogy legyen vége a kirekesztésnek, akkor demokrataként meg azt szeretném, ha az alkotmány végre nem az államról és nem a hatalomról, hanem a polgárról, így rólunk, magyarokról is szólna. Hogy az alkotmányos alapértékek elsősorban a társadalom és kevésbé az állam alap-értékei legyenek.

A régiók ügye nem kevésbé fogas kérdés.

Mondjuk ki: a nyolc fejlesztési régió nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az elmúlt évek során a gazdag megyék még gazdagabbak, a szegény megyék még szegényebbek lettek. Pedig azért hozták őket létre, hogy kiegyenlítsék a területi egyenlőtlenségeket. Hogy ne legyen eleve rosszabb annak, aki egy elmaradott régióban született. De nem így történt, és ez baj. Ám a kormány ezt a bajt tetézni akarja azzal, hogy a régiók átszervezésének ürügyén egy újabb hatalmi gócpontot akar létrehozni. A tervek szerint a régiók nem csak fejlesztési egységek lennének, hanem közigazgatási egységek is, amelyeket a megyéktől és a településektől vonnának el meglévő jogosítványokat. Mi, magyarok, ezt nem hagyhatjuk. Sem azt, hogy a fejletlenséget konzerválják, sem azt, hogy a nagy nehezen kivívott önkormányzati autonómia csorbuljon. És persze azt sem, hogy olyan új régiókat alakítsanak ki, ahol megint háttérbe szorulnak a magyar megyék. Küzdeni fogunk ezért is – mint miden ellen, ahol a magyar érdek sérülni látszik.

Küzdelmes jövő előtt állunk, amit részben nehezít, hogy ellenzékből kell megfékeznünk a közösségünket fenyegető támadásokat. És mindemellett foglalkoznunk kell saját ügyeinkkel is. Mondjuk ki: az erdélyi magyar közösség sokszínűsége azt is jelenti, hogy bizonyos pontokon elválnak az élethelyzetek és elválnak az érdekek is. Minden magyar számít, minden magyart képviselünk – de azt gondolom, nem végeznénk jól a dolgunk, ha nem szembesülnénk az eltérő érdekekkel is. Amikor 2 éve új fejezet nyitottunk, az egyik első lépés a szórvány cselekvési terv elfogadása volt. Mert a szórványban élő magyarok közösségünk különösen veszélyeztetett tagjai.  És lehet azt kínálni megoldásnak, hogy telepítsük őket át a Székelyföldre, de ezzel legalább két probléma van: egyrészt, ők ezt nem akarják. Másrészt ez nem megoldás: ez megfutamodás a nehézségek elől. Márpedig a megfutamodás nem része az általunk vallott és vállalt transzilván örökségnek. Nem ezt tanultuk, nem erre szerződtünk. Mi azt valljuk, hogy a magyar szórványközösségek megerősödése létfeltétele az erdélyi magyar nemzeti közösségünk megmaradásának. Ezért vállaljuk, hogy közös erőfeszítéssel járulunk hozzá a szórványközösségek identitásának megőrzéséhez, szülőföldön való gyarapodásához és fejlődéséhez. Nem csak szavakban, de tettekben is. Számos kezdeményezést indítottunk el, ezek közül hadd emeljek ki egyet, ami jól kifejezi mindazon elveket, amelyek jegyében munkánkat végezzük: Az Összetartozunk székely-szórvány partnerség kialakítása a szolidaritásról szól – a Székelyföldön élő közösségek szórványra figyelése és együttműködése nem csupán székely és szórvány közösségeket kapcsolták össze, hanem élettel töltötték meg a szórványban élők egymással kialakított kapcsolatát is. Ezen az úton fogunk tovább haladni.

A házigazdák talán elnézik nekem, amiért őket hagyom a végére akkor, amikor számba veszem az előttünk álló feladatokat. Székelyföld számára a továbblépést a kisebbségben élő európai nemzeti közösségek jogállásához hasonló autonómiák kivívásában látjuk, közösségünk megmaradásának és gyarapodásának ez a záloga. Mind a területi, mind a kulturális autonómia jogi kereteit nekünk kell megteremtenünk. Ennek érdekében fontosnak tartjuk Székelyföld jövőbeni közjogi státusának az eddigi tervezeteknél részletesebb kidolgozását és mielőbbi parlamenti előterjesztését. Európa polgáraiként úgy gondoljuk, célkitűzéseink nem csak jogosak, hanem Székelyföld számára a továbblépést jelentik. De ezt nem tehetjük a csodavárók semmittevésével, retorikai nagyotmondásba menekülve, vagy sértődötten dörmögve az egész világra.

Először is partnereket kell keresnünk a román társadalomban. És ez nem könnyű. El kell tudnunk magyarázni, hogy amit mi autonómiáról gondolunk, az nem irányul a román társadalom, a román emberek ellen, nem irányul az ország ellen. Nem elszakadni akarunk, hanem mi magunk szeretnénk dönteni a bennünket közvetlenül érintő kérdésekben. Nem akarunk senkitől semmit elvenni, senkit becsapni, senkit megrövidíteni. És eszerint kell élnünk és dolgoznunk, döntéseket hoznunk ott, ahol mi vagyunk hatalmon, mi vagyunk a többség. Tudom, ez sem mindig könnyű, de ki kell próbálnunk, a bizalmatlanság falait kell lebontanunk, meg kell tudnunk mutatni, hogy amit a romániai magyarság számára kérünk, az nem tér el semmiben attól, ami Európában számtalan helyen működik, és amelyet közel száz esztendővel ezelőtt, az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban megígértek.

Látnunk és tudnunk kell, hogy bármilyen megoldás is körvonalazódik, azt a románokkal együtt lehet elképzelni és elfogadtatni. Ne áltassuk magunkat: ajándékba senki sem fogja elhozni az autonómiát. Sem Brüsszel, sem Washington, sem Budapest. Segíteni tudnak, szükség is van minden segítségre, de elsősorban nekünk a románokat kell meggyőznünk céljaink helyességéről, igazságosságáról. Másodsorban akkor járunk el helyesen, ha a mi belső csatározásainkban az autonómia ügyét nem használjuk fegyverként egymás ellen. Nagyon határozottan állítom, hogy ez kellene az első olyan hallgatólagos vagy írásos megállapodás legyen, amit mindenki elfogad, mert a legtöbb kárt akkor tudjuk okozni egy-másnak és különösen a mi közös ügyünknek, ha azt a látszatot keltjük, hogy vannak igazi autonómiaharcosok és vannak olyanok, akik ezzel szemben állnak. Egy ilyen megosztás, egy ilyen retorika meggyőződésem szerint a legártalmasabb, a legkevésbé visz közel a céljainkhoz. Sőt, bátran mondom, hogy az autonómia egymás elleni használata, szavazatszerzési célból csodafegyverként való előrántása nem csak hogy nem visz közelebb a célhoz, hanem minden egyes esetben eltávolít attól. Egymásról feltételeznünk kell, hogy a közös cél érdekében cselekszünk, hogy jóhiszeműek vagyunk és nem egymás politikai életére törünk az autonómia fegyverével. Harmad, de nem utolsó sorban, közben építenünk kell a közösséget, meg kell oldanunk a napi problémákat, nap mint nap meg kell teremtenünk az otthonunkat a szülőföldön és hinnünk kell abban, hogy a mi és a gyerekeink jövőjét a szülőföldön képzeljük el, nem kívánunk más megoldásokon tűnődni, nem csodavárásra és a gyöngyhalászok érkezésére rendezkedünk be.

A kisebbségi lét folyamatos kihívások elé állítja egy közösség immunrendszerét – még egy prosperáló, demokratikus társadalom keretei között is, amitől mi még nagyon távol állunk. Nekünk, erdélyi magyaroknak nem kell ezt magyarázni, hiszen e kihívások némelyike évtizedek óta jelen van közösségünk életében. Sok eredményünk van, ám ennél már csak a feladatunk több. Múltunkra büszkék vagyunk, és bár fel-feltűnnek baljós fellegek, bizakodóan kell a jövőbe tekintünk – de ha a kettő között nincs irdatlanul sok munka, akkor a dicső múlt Atlantiszként fog elsüllyedni és a jövő már nem ránk köszönt.

Meg kell tehát küzdenünk a jelenünkért és a jövőnkért, ez a mi feladtunk!