Hölgyeim és Uraim!

Szatmárnémetit elkerülték a 48-as forradalom csatái, de nem kerülte el a forradalom, melynek maga is alakítója volt.

A forradalom és a szabadságharc zárta le a reformkor nemzeti ébredését, ennek élménye kovácsolta egybe a különböző nemzeteket és nemzetiségeket, adott új perspektívát a lokális identitásoknak.

Idén itt ünnepeljük március 15-ét, legszentebb forradalmunk 170. évfordulóját. Legszentebb, mondom, mert talán nincs a magyar történelemnek egyetlen olyan pillanata sem, amelyet ilyen teljes mértékű nemzeti egyetértés övezne.

Március 15-ről még azok sem vitatkoznak, akik minden más kérdésben igen – már ahogyan azt mi, magyarok szoktuk. Mert mi aztán tudunk vitatkozni mindenen. Március 15. kapcsán mégsem tesszük.

Sokféle magyarázata lehet ennek, de egyre hadd hívjam fel a figyelmet, mégis. Szerintem azért nem vitatjuk, mert a 48-as forradalom történeti tablóján mindenki megtalálja a maga helyét, a maga hősét. A gyors változásokat kereső radikálisok Petőfit, az ellenállók Táncsics Mihályt, a romantikusok Jókai Mórt és így tovább.

Szatmárnémeti például Széchenyit találta meg számunkra a mai napon. Azt a Széchenyit, aki köztudottan aggódva, kritikusan, sőt időnként gúnyosan kommentálta a forradalmárok hevületét, és aztán úgy vonult be a történelembe, mint a legnagyobb magyar.
Engedjék meg, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik áldozatos munkájukkal elérték, hogy a szobrot ma felavathatjuk. Évek küzdelme van ebben a szoborban, harc a bürokráciával, a pénzhiánnyal, a hatóságokkal. Ám, ha a dolog másik oldalát nézzük: lelkes civileket, állhatatos kezdeményezőket, nagylelkű adományozókat látunk. És persze az ügyet felkaroló megyei és városi kollégákat.

Minden nehézség dacára példaszerű, ami történt, és kívánom, hogy minden erdélyi magyar közösségnek legyen ilyen sikerélménye, ami a szatmáriaknak ma megadatott.

Széchenyi szobrát avatjuk ma – és én azt gondolom, így van ez rendjén.

Így van ez rendjén, mert a forradalom a közkeletű vélekedéssel szemben, elsősorban nem rombolást jelent, hanem építkezést. Ez a forradalom lényege, no meg a gyorsaság, amivel a feje tetejére állnak a dolgok, a radikalizmus. Hogy nem mindig gondolkodunk, hanem megyünk előre – mert ez a pillanat parancsa, amit jól értünk, jól érzékelünk.

Széchenyi ebben és csakis ebben a tekintetben nem volt a hagyományos értelemben vett forradalmár – ezért is ódzkodott tőle. Ám mégis belátta, hogy Kossuthnak volt igaza, hiszen, ahogy mondta, amaz néhány nap alatt több eredményt ért el, mint ő 20 év alatt. De egyik a másik nélkül nem lett volna lehetséges, együtt nyert értelmet a történelmi távlatból is az, amit nagy és kiváló elődeink tettek.

Én kifejezetten örülök annak, hogy ma nem egy klasszikus forradalmár, hanem Széchenyi István szobrát avatjuk itt, Szatmárnémetiben.

És van erre legalább két okom. Egyrészt azért, mert lássuk be: 2018-ban nem vagyunk forradalmi helyzetben. Nem kell felforgatni a világot, bár meg kell változtatni azt, ami nem megy jól. Síkra kell szállni elveinkért, de nem kell a harcmezőre vonulni. És bár a fényes helytartó tanács némely tagja ma is reszketni méltóztatik, nem kell őket kötéllel fenyegetni.

A forradalmi állapot, a „mindent is meg kell változtatni most” hevülete a történelem ritka pillanata. Egy közösség sokféle csillagának sokféle együttállására van szükség ahhoz, hogy ez a pillanat eljöjjön. Nem úgy van az, hogy hangosan kiabálunk – hanem úgy, hogy előbb többségünk van, aztán ennek hangot adunk. Ezt tette Szatmárnémeti két évvel ezelőtt.

Másrészt pedig azért örülök, mert mint mondottam, ezen a nagy, színes tablón mindenki megtalálja a maga helyét, a maga hősét. És van az úgy, hogy a pillanat találja meg, kényszeríti ki a helyes hős-választást.

Az, hogy ma Széchenyi szobrát avatjuk itt, Szatmár egy másik híres szülöttének, Kölcsey szavajárásával arra emlékeztet bennünket, hogy mi az ország politikusainak, vezetőinek, a tenni akaróknak a feladata. Jelszavai: haza és haladás. Az és is fontos. Mert e két cél a felelős és cselekedni akaró emberek fejében nem kerülhet szembe egymással. A két célt mindig együtt kell tudnunk szolgálni: a hazát és haladást.

Ez a szobor arra is emlékeztet bennünket, hogy egy közösségnek, egy országnak kell lennie víziója, elképzelése arról, hogy merre halad, merre kell haladnia. Széchenyinek a reformkor idején volt víziója. Mi, erdélyi magyarok tudjuk ezt – mert az utat kényszerek és erkölcsi parancsok jelölik ki számunkra. A kisebbségi lét kényszere és a magyarként való megmaradás parancsa.

Vajon az ország, ahol élünk, Románia, tudja-e, hogy merre vegye útját 2018-ban?

Mert éppen céltalan ez az ország. Az EU-s csatlakozás jelentette az utolsó nagy közös célt. Ennek meg már bő tíz éve.

Merre megyünk? Mit akarunk?

A román politikai elit jelenleg nem tud megegyezni abban sem, hogy hol húzzon meg egy autópálya-nyomvonalat, de arról sem, hogy milyen irányba kellene vinni az oktatást és az egészségügyet. Az egymás elleni harcról ismerszik ma meg a román politika, holott az építkezésnek kellene helyet teremteni.

2018 kellene az az esztendő legyen, amikor néhány kérdésben a romániai társadalom – beleértve az erdélyi magyar társadalmat is – egy olyan párbeszédet folytat, ami a jövőről szóló megállapodásra irányul.

Ma az lenne, lehetne az igazi forradalmi tett ebben az országban, ha vissza tudnánk adni a reményt, a tervezhető jövőbe vetett hitet. Ennek első és elengedhetetlen feltétele a párbeszéd. Mi, romániai magyarok és annak képviselete készen állunk erre. Ezt kérjük, erre várunk. Mert igaz ugyan, hogy a múltat nem fogjuk tudni elosztani, de a közös jövőt közösen kellene megterveznünk. És el is érkeztünk a második feltételhez: egy közös tervnek, egy nagy közös célnak a meghatározása. Egy olyan közös célnak a megléte, amelyért minden erőnket mozgósítani tudjuk.

A harmadik feltétel az első kettőből szinte következik: a bizalom visszaállítása. Minden sikeres népet, nemzetet, társadalmat a magas fokú bizalom jellemez. Bizalom nélkül nincs közösségi siker. Igen, ilyen forradalmi tettekre lenne szükség ma!

A forradalom 170. évfordulóján beszélnünk kell a nevezetes 12 pont zárómondatáról: Egyenlőség. Szabadság. Testvériség. Érdekes, hogy eleink felcserélték a francia forradalmi jelszó-hármas sorrendjét, amely a szabadsággal kezdődött 1789-ben és 1848-ban is.

A politikusok március 15-én jellemzően ennek a mondatnak a középső eleméről beszélnek, a szabadságról. Pedig a kortársak a hármat sokkal egységesebbnek gondolták. A szabadságot és egyenlőséget egyenesen egymás feltételeinek tekintették, és kimondatlanul is ott volt az önkorlátozás szükségessége, mert anélkül a totális szabadság a teljes egyenlőtlenséghez vezet el és anarchiához.

Igen, beszélnünk kell az egyenlőségről, a szabadság feltételéről. Kisebbségi magyarként elsősorban a jogegyenlőségre gondolunk, de sajnos azt is látnunk kell: tíz évvel az uniós csatlakozás után sok még a teendőnk a gazdasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolását illetően is.

Az Európa Tanács szakértői jelentése a kisebbségi keretegyezmény alkalmazását vizsgálva mondta ki a napokban, hogy Románia nemhogy nem modellértékű ország a nyelvi és nemzeti kisebbségi jogok biztosításában, hanem egyenesen visszalépés állapítható meg ezen a téren.

Ma már az is forradalmi tettnek számítana, ha erről nem hazudnának az illetékes intézmények, hanem nekilátnának elvégezni a szükséges korrekciókat úgy, ahogy a mi árnyékjelentésünk is javasolja. Ehelyett tovább hazudnak, és azt állítják, hogy itt példaértékű kisebbségi modellt építettek ki, s közben azokat a polgármestereket bünteti néhány száz kilométerrel innen a kovásznai és hargitai prefektus, akik a magyar trikolór színeibe öltöztették az ünnep alkalmával településeinket. Innen is arra kérem a kormányt, a miniszterelnököt és a belügyminisztert, hogy állítsák már meg ennek a két embernek az ámokfutását.

Nő a szegénység és az elvándorlás. A szegénység fölszámolása és a különböző régiók közötti gazdasági különbségek csökkentése minden felelős politizálás alapja ma Romániában. Igen, ez is felérne ma egy forradalmi tettel. Bátorság kell hozzá, tenni akarás és cselekvés. Mi erre is készen állunk ebben a munkában is részt venni, ebben a reformban is számíthat ránk az, aki képes előre nézni, tervezni és cselekedni.

Egyenlőség, szabadság, testvériség, azaz közösség. Egymást feltételező fogalmak ezek – és nem lehetünk meg nélkülük. És van még egy fontos tulajdonságuk: egyik sem irányul mások ellen. Sem az egyenlőség, sem a szabadság, sem a közösség.

Ezért gondoljuk mi azt, hogy március 15. minden szabadságszerető ember ünnepe lehet. Magyaré is, szászé is, románé is.

A szabadság nyugodtan osztható – nem kevesebb lesz belőle, hanem több. A testvériségnek is csak akkor van értelme, ha az valós megértésre és a másik teljes elfogadására irányul. Az egyenlőség pedig azt kell jelentse, hogy egyenlő esély mindenkinek. De ez csak akkor lehetséges, ha az identitás megválasztását követően is megmarad az esélyek egyenlőségének lehetősége... román barátaink számára pedig itt van a gesztus lehetősége, amivel elismernek bennünket és március 15-öt a mi ünnepünknek.

És ha ma a szabadságharcot ünnepeljük, akkor érdemes arról is beszélni, ami utána következett. Nem Haynaura gondolok, akit a szatmáriak jól ismerhettek és nem is Bach-korszakra – hanem egy olyan tartalmas kiegyezésre, amelyre szüksége van közösségünknek is.

Beszélnünk kell erről is, mert itt van az ideje. Ugyan 100 évbe telhet és nem 19-be, mint amennyi az 1867-es kiegyezéshez kellett. A be nem tartott ígéretek egy évszázada kísértenek mindannyiunkat. Mi, magyarok jogosan kérjük és várjuk, hogy megtörténjen az, amit ígértek. A románokat meg kísérti és nyomasztja, mert azt hallják tőlünk lépten-nyomon, hogy nem szavatartó emberek immár 100 éve.

Azt gondolom, ideje lezárni a vitáinkat. Kiegyezésre kell jutni a román többséggel velünk például abban, hogy március 15. mindannyiunk ünnepe, mert a szabadság is mindannyiunké, mint mondottam, nyugodtan osztható. És legfőképpen kiegyezésre abban, hogy Romániának a neve román, de valójában több kisebbség, nemzetiség közös állama. A román többség mellett magyaroké, cigányoké, németeké, szászoké és sorolhatnám hosszan.

És ha van kiegyezés, könnyebb megállapodni a közös célokban is. Mi azt szeretnénk, hogy tekintetünk a jövő, a közösen megtervezett jövő felé irányuljon. Ez egy újabb forradalmi tett lehetne, s ránk ebben is lehet számítani.

Változásra, forradalmi változásra van szükség Európában is. Az Unió nem hagyhatja válasz nélkül az ötvenmilliónyi őshonos kisebbség akaratát: európai szintű rendezést kérünk a kisebbségi jogoknak. Ezért kezdeményeztük a Kisebbségvédelmi Csomagot, az MSPI-t. Közel állunk az egymillió aláírás eléréséhez, és én hiszek abban, hogy hangunkat meg fogják hallani, mert kérésünk és elvárásunk nem irányul senki ellen. Ha Európa erős, stabil és meghatározó tényező akar maradni, akkor meg kell hallania az őshonos kisebbségek kiáltását is. Meg kell hallania, meg kell érteni és cselekednie kell.

Mint mondottam, nagyon közel állunk a célhoz, az egymillió aláíráshoz. De most még nem dőlhetünk hátra, nem bízhatjuk a sikert sem másra, sem a véletlenre. Ezért én arra kérek mindenkit ma is, hogy írja alá az európai kisebbségvédelmi kezdeményezést, ha eddig még nem tette meg.

Kedves szatmárnémetiek és szatmáriak!
Azt kívánom, mi mást is kívánhatnék, hogy Széchenyi szobra erősítse meg azt a szellemiséget is, amit ez a hatalmas államférfi képviselt. Haza és haladás. Építkezés és közösség. Álljon itt ez a szobor mindaddig, amíg magyar emberek élnek ezen a tájon, azaz az idők végezetéig!

Elhangzott 2018. március 15-én Szatmárnémetiben