Először is, gyakorló politikusként kell beszélnem, mert az vagyok, bár szívesebben szólnék íróként, aki voltam, és bízom benne, hogy ismét leszek, amikor már nem leszek az, aki éppen most vagyok, és akit bár szeretnék megkerülni, ami ugye, nem lehetséges.

Tudják, van az a helyzet, amikor két kismacska vagyok, és játszom egymással. Ez most majdnem olyan. Másrészt, bevallom töredelmesen, hogy nem igazán tudom, ma Önök, tisztelt diákok, mit olvasnak.

Az én gyermekeim még túl kicsik ahhoz, hogy belőlük induljak ki. Szóval, van az egyrészt és a másrészt, de ott van a harmadrészt is, ami már a csodálatról és a tiszteletről szól.

Csodálom Önöket és tisztelettel hajtok főt azok előtt, akik ma, 2018-ban, ezen a megbolondult huszonegyedik századelőn az irodalom és a nyelv felé fordulnak. Az embernek időnként az az érzése támad, hogy ebben a korban minden, de minden fontosabb lett, mint az irodalmi mű, mint az olvasás, mint a világ és magunk megismerése az irodalmon keresztül.

Bevallom őszintén, ha most lennék kamasz, nem is tudom, mit választanék.

Amikor választottam, választanom kellett, akkor más volt a helyzet. Bár azt is tudom, hogy akinek a lábában van a boogie, az előbb-utóbb boogie-zni is fog.

A csodálat, a tisztelet és az öröm hangján próbálok szólni, örülök, hogy ilyen sokan vannak, mert szent meggyőződésem, hogy a nyelv felől minden látszik.

Egy kicsit másképpen mondom: minden csak a nyelven keresztül látszik, a nyelven keresztül kap értelmet, árnyalatot, szárnyat.

Az anyanyelven keresztül lesz megismerhető, érthető és értelmezhető a világ és benne az ember, felszámolható és ismét újrateremthető. Csak a nyelven keresztül.

Ahol helyén vannak a szavak, ott helyén van a gondolat is. Ahol a beszéd véget ér, ott a hallgatás folytatja az utat, de a hallgatás is nyelv.

Csendben is a nyelven keresztül tudunk lenni. Ha nem hisznek nekem, olvassák el Tompa Andrea Omerta című könyvét.

Kedves diákok, tisztelt oktatók!

Az imént arról beszéltem, hogy amikor nekem kellett választanom, más volt a helyzet. Az a más helyzet, az a nyolcvanas évek második fele volt. Az irodalom és a nyelv pótolta számunkra, számomra azt a fajta szabadságot, ami éppen hiányzott.

Hiányt is pótolt. De közben több volt és több maradt, mint hiánypótló.

Tudom, a helyzet mindig más. Harmincvalahány év múlva Önök is azt fogják mondani, hogy a helyzet akkor, azaz ma más volt.

Nem tudjuk, hogy milyen lesz, de azt biztosan állíthatjuk, hogy más lesz, illetve más volt.

Már csak a technológiai fejlődés is mindent a feje tetejére állít. Régóta temetik a könyvet, és soha annyi könyv nem jelent meg – és itt most kizárólag a szépirodalomra gondolok –, mint az elmúlt években. Összeszámoltam.

Csak ilyen halált adj énnekem, parafrazálhatnám a költőt.

Szóval, nem kell temetni sem a könyvet, sem az irodalmat, legkevésbé az alkotót. Igaz, hogy most az egész évi olvasmányom 5-6 tucat könyv, elfér ezen a kis olvasótáblán.

Ha látná ezt a nagyapám, aki a maga módján egy olvasó, könyves ember volt, vagy azt mondaná, hogy vele ne szórakozzak, vagy papot hívna, hogy az ördögnek ezt a szemfényvesztését beszéljék már meg.

Szóval, ilyen szempontból is más a helyzet. És mégis jól esik a papíralapú könyvet kézbe venni, merthogy annak más a feeling-je – mondanák a régivágású emberek, az olyanok, mint én.

És ez így lesz még hosszú ideig. Együtt fog élni a papír és a digitális hordozó, a hangoskönyv és a „jóistentudjamilyen” technológiai újítás, amivel majd az Önök műszaki tudományok iránt érdeklődő kortársaik fogják meglepni a világot.

Az a helyzet, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, hogy ez így van rendjén.

Hol az egyik, hol a másik hordozót részesítem én is előnyben.

Mondok egy példát, James Joyce Ulysses-ét el sem tudom képzelni más hordozón olvasni, mint igazi nyomtatott papíron. Már csak azért sem, mert gyakran vissza kell lapozni.

Vagy Az eltűnt idő nyomában, a Bimbózó lányok árnyékában vadfolyamként hömpölygő mondatait is könnyebben tudom követni, ha nyomtatott könyvet tartok a kezemben.

Szóval, változhat sok minden, maga a nyelv is változik, de egyvalami állandó marad. Az ember igénye arra, hogy a fikción keresztül, a versen keresztül, szépirodalmi műveken keresztül is lássa saját magát, lássa a saját korát, értse és értelmezze a világot, újra és újrateremtse, bejárja, megismerje, és néha kiszabaduljon belőle. Hogy elmondjon valamit; valamit, amit fontosnak tart. Vagy elhallgasson másvalamit.

Az írástudó emberek felelőssége sem fog megváltozni abban az értelemben semmiképpen, hogy nem lesz kisebb, kevesebb ez a felelősség.

Bár én sosem hittem abban, hogy az irodalomnak meg kell váltani a világot, mert nem kell, ez nem feladata, mégis: a kimondott, leírt szó a feje tetejére tudja állítani a világot.

Ezért az, aki a nyelvet az alkotás eszközeként használja, a nyelvvel cselekszik. És minden cselekedetnek következménye van, és minden következményért felelősséget kell vállalni. A jó és különösen a rossz mondatokért is.

Hölgyeim és uraim, a politikusoknak van egy olyan szokása, hogy mindig arról beszélnek, amiről akarnak, és nem arról, amiről kérdezték, vagy amire felkérték.

Ezért a nyelvfilozófiai és nyelvetikai kérdéseket, amilyen hirtelen megnyitottam, ugyanolyan hirtelen le is zárom, ugyanis nem erre kértek fel, hanem arra, hogy köszöntsem Önöket.

A magam és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében köszöntöm a diákokat és felkészítő tanáraikat, köszönöm, hogy ilyen sokan itt vannak ebben a nagy múltú schólában, és kívánom, hogy legjobb tudásuk és kreativitásuk érvényesüljön ezen a versenyen, ahol bár mindenki nem léphet fel a dobogóra, de ez az a hely és helyzet, ahol senki sem veszít.

Itt nincsenek és nem is lehetnek vesztesek.

Éljen a magyar nyelv és a magyar irodalom, és mindig legyenek sokan, soha kevesebben, mint ma, akik éltetik, újra és újrateremtik, és továbbadják!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2018. április 5-én Nagyenyeden.