Kolozsváron kezdjük a kampányt, és ennek több oka van.

„Semmi hivatalos írás ki nem hirdette, de Kolozsvár Erdély fővárosa száz és száz évek óta a mai napig”, mondta róla Kós Károly. Annak az Erdélynek a fővárosa, amelyről a kampányunk szól. Ez a választás is, mint egyébként minden parlamenti választás, mi másról szólna számunkra, mint a tágabb értelemben vett Erdély jövőjéről. Erdély a jövő, mondjuk és máris nagyobb perpatvar van a kampányunk körül, mint az utóbbi évek közül bármikor.

Oka van tehát, hogy ma itt vagyunk, de sajnos aktualitása is lett az elmúlt hetekben annak, hogy miért éppen Kolozsváron tartjuk a kampány nyitót.

Mindannyian tudjátok, mi történt Horváth Annával. Nagyon örülök, hogy Ancsa itt van közöttünk. Köszönöm, hogy házigazdaként köszöntött bennünket. Mert eltilthatták őt ugyan az alpolgármesteri tisztsége gyakorlásától, ám ettől a helyzet változatlan: Anna ennek a közösségnek a vezetője. Sajnos, ha annak alapján kéne helyszínt keresnünk, hogy hol vádoltak meg legutóbb alaptalanul erdélyi magyar embert, akkor Marosvásárhelyt is választhattuk volna: Éppen a napokban rontott neki a korrupcióellenes ügyészség: a Katolikus Gimnázium köztiszteletben álló igazgatójának, Tamási Zsoltnak, a megyei tanfelügyelőt, Stefan Somesant is megvádolva. A bűnük az, hogy új iskolát, új, magyar nyelvű iskolát hoztak létre.

Idén március 15-e előtt Antal Árpádot, október 23-a előtt Horváth Annát vádolta meg a DNA. Tavaly pedig Ráduly Róbertet, Szőke Domokost, azelőtt Borboly Csabát, Mezei Jánost, Nagy Zsoltot és Markó Attilát vádolták. Mozgalmas négy évünk volt…

27 évvel ezelőtt arra szerződtünk, hogy kiharcoljuk a magyar kisebbség jogait. Kiharcoljuk, és ha kell, ha el akarják venni, akkor megvédjük azokat. A magyar közösség biztonságának megteremtése – ez 27 éves történetünk központi célkitűzése. És ez kerül előtérbe ismét, ahogyan azt látjuk, hogy nem csupán a jogok bővítésének folyamata állt le, de a már meglévő eredményeink is veszélyben vannak. Lassan minden nemzeti ünnepünkre jut egy alaptalan vádaskodás, közösségünk valamelyik vezetőjének vegzálása.

Ha úgy tetszik, minden kampány kezdetkor figyelmeztetést kapunk. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy csak ne ugráljunk, mert megjárjuk. Értjük a jeleket, figyelünk rájuk, megtanított erre a kisebbségi lét. Köszönjük a figyelmeztetést, de tudniuk kell: éppen az ellenkező hatást érik el velük. Nem hátrálunk, nem adjuk fel, nem csüggedünk. Közösségünk összezár az igazságtalansággal szemben. Nem fogunk meghátrálni. Nem fogunk meglapulni. Nem és nem.

Magunk és közösségünk számára világosan kell fogalmaznunk akkor, amikor a választások tétjéről, a társadalmi kontextusról és a feladatainkról beszélünk. Ma düh és csalódottság van az emberekben. Mi magunk is dühösek és csalódottak vagyunk. Dühösek, mert indokolatlan sérelmek érik közösségünket. Hatályos törvényeket nem alkalmaznak, bírói ítélettel csorbítják a közösségi jogokat, az anyanyelv és a közösségi szimbólumok használatát.

És csalódottak vagyunk, mert a politikai eszközeink látszólag erejüket veszítették, és ehhez hozzá jön a társadalom általános csalódottsága, mert többet várt el, mint amennyit kapott az elmúlt 26 évben.

Ma a parlament és a politika megítélése katasztrofális. Az okokat hosszan lehetne sorolni, ezeket ismerjük. A parlament ma egyetlen funkciójának sem tesz maradéktalanul eleget. Sem a törvényhozási feladatait, sem a végrehajtás és az erőszakszervek ellenőrzését nem végzi. A politikai döntéseket vissza kell hozni a parlamentbe, mert ellenkező esetben jogállamról beszélni nettó hazudozást jelent.

Létérdekünk, hogy jogállam legyen ez az ország, mert ha az alapértékek véglegesen sérülnek, ha a politikai döntéseket nem a választott vezetők hozzák, ha a törvényt nem alkalmazzák és ez következmények nélkül marad, ha gumitörvények irányítják a társadalom működését, akkor nincs norma, amihez igazodni lehet. Ha sérülnek a szabadságjogok és ezt először mindig egy kisebbségi közösség érzi meg, az ő közösségi léte kerül veszélybe.

Válaszút elé érkezett az ország.

Számomra a kérdés az, hogy hozzá tudunk-e járulni ahhoz, hogy ez a kép megváltozzon. Hogy javuljon. Hogy a parlamentre a társadalom ne úgy tekintsen, mint arra a helyre, ahol semmirekellő, semmihez sem értő, önző emberek ülnek.  Én hiszek abban, hogy ezen lehet változtatni! A közjót szolgálva, a közérdeket mindenek fölé helyezve sikerülni fog. Ez a mi felelősségünk. Képviselnünk kell azokat az értékeket, amelyek nélkül nincs és nem is lehet parlamentáris demokrácia, nem lehet szabadság, nem lehet biztonság, nem lehetséges a jólét és a kiszámíthatóság.

A következő négyéves mandátumra esik 2018, az az év, amikor Románia az egyesülés száz éves évfordulóját tartja. Nem lehet mindegy, nem lehet közömbös számunkra, hogy ez az évforduló milyen állapotban ér bennünket, miként lát minket a többségi társadalom, és hogyan tekintünk mi magunkra. Száz esztendő sok idő. Három vagy inkább négy teljes nemzedék. Dédapáink, nagyapáink, apáink és a mi nemzedékünk ideje. Számunkra 1918 a veszteség éve volt. A veszteség okozta fájdalmat nem lehet, nem érdemes méricskélni: mert lehet, hogy a veszteség maga számszerűsíthető, de a fájdalom bizonyosan nem. Egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!

A jövőt szülőföldünkön, magyar emberekként, magyar közösségként képzeljük el. Ma is azt valljuk, mint előttünk sok építő nemzedék, hogy a transzilván értékekre érdemes, lehet és kell jövőt építeni. Érdemes, mert az erdélyiségben rejlő értékek a tolerancia, az újítás és a büszkeség. Lehet véleményed, de legyen újszerű és vállald is azt, mondjuk mi, erdélyiek.

Száz év után sem várhatja el senki tőlünk, hogy örüljünk annak, és ünnepeljük azt, ami bennünket mostoha kisebbségi sorba lökött. Mégis van valami, amit egymástól kölcsönösen elvárhatunk: a tiszteletet, a próbálkozást a másik megértésére, az ígéretek betartását, a türelmet. Minden társadalomban a többség felelős a vele együtt élő kisebbségekért is. A román többség felelős azért, hogy az őshonos kisebbségek hogyan élnek, biztonságban tudják-e magukat és gyerekeiket, múltjukat és jövőjüket.

Ezért mondjuk bátran és tiszta lelkiismerettel ma is: amennyiben a gyulafehérvári nagygyűlés a jogi és morális alapja a modern Romániának, akkor az ott elhangzottak kötelezőek. Akkor az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket, akkor ez nem pusztán ígéret, hanem törvény.

Ezt pedig egy új Alkotmánynak kell rögzítenie. Ezt állítjuk, ezt kérjük!

Száz év alatt különböző eszközökkel és intenzitással folyamatosan tetten érhető volt az asszimiláció szándéka. Az etnikailag homogén nemzetállam megteremtése lassan száz éves álom. A mi száz éves álmunk viszont az, hogy Románia elismerje a nemzet kisebbségeket állam-alkotó közösségként. Ők homogenitást akarnak, mi diverzitást. Száz éves antagonizmus ez.

December 11-én is meg kell mutatnunk, hogy itt vagyunk őseink földjén és itt is akarunk maradni. Alkotni akarunk, értéket teremteni, ahogy tették elődeink is. Nyelvi, kulturális és vallási identitásunkat meg akarjuk őrizni és élni akarunk azzal nemcsak a családi kör intimitásában, hanem az állammal való viszonyunkban is, minden társadalmi, kulturális, gazdasági és szociális területen. Ez az a nagy és súlyos kérdés, amelyre választ kell tudnunk adni nap mint nap: munkánkkal, választásainkkal, döntéseinkkel, életünkkel. És igen, politikai értelemben azzal, hogy ott vagyunk a parlamentben, ott, ahol döntéseket hoznak rólunk is.

Azt mondjuk, Erdély a jövő. Ezt nem csak magunknak hajtogatjuk, mert hisszük, hogy ami Erdélynek jó, az az egész országnak jó. Ami jó az erdélyi magyarnak, az jó a románnak, szásznak, romának is. Erdély ennek az országnak a szíve és a tüdeje. Erdély mozgatja, hajtja Romániát. Bukarest a kormány székhelye, kétségkívül a feje az országnak, bár ma inkább a vízfeje.

Okos tervezés helyett esztelen elvonás, szubszidiaritás helyett a helyi közösségekre fittyet hányó központosítás. Mi erre mondjuk azt, hogy több pénz maradjon helyben és ne kelljen a központi kormányzattól folyton koldulnia annak, aki a többletet megtermeli.

Mire azt mondja erre egyhangúan az államfő-miniszterelnök párosa, hogy a mi célkitűzéseink és kampányunk provinciális. Hadd tekintsek el attól az életrajzi ténytől, hogy mindketten erdélyiek, akik nem csak akkor látnak magyarokat, amikor a csíkiak verik a bukarestieket.

Hokiban.

Nem akarok személyeskedni! Inkább azt mondom: ha az provincializmus, hogy Erdélyt erősíteni akarjuk, akkor ezt vállaljuk.

Ha az provincializmus, hogy ami működik, azt tovább fejlesztenénk annak érdekében, hogy még többet adjon be a közösbe, akkor ezt is vállaljuk.

Ha az provincializmus, hogy mi az erdélyi emberek jólétét akarjuk, akkor: mi, az RMDSZ büszkén vállaljuk, hogy provinciálisak vagyunk.

Romániának nincsenek stratégiai céljai, sodródik a különféle válságok közepette. Nem teljesít rosszul a gazdaság, de sokkal többre volna képes, ha világos ország-stratégia állna mögötte. Ebben a kampányban is mindenki mindent ígérni fog. Vagy mindent is, ahogyan ezt a székely viccben mondják. Látjuk már ennek jeleit. A kampányokban rendre előjönnek a Háry Jánosok.

Mi, az RMDSZ a magunk részéről nem követjük ezt az utat. Realisták vagyunk: olyat nem ígérünk, amit nem lehet teljesíteni. Konkrét cselekvési tervet készítettünk, amit mi ebben a kampányban mondunk, egy hosszútávú stratégia része.

Mert mi volna stratégiaibb célkitűzés az oktatás minőségi fejlesztésénél? Mi tesz versenyképessé egy országot, ha nem az, hogy jól képzett fiataljai vannak? Mit mondunk mi: minőségi, gyermekközpontú oktatást, kevesebb tananyagot, több figyelmet gyermekeinkre, nagyobb megbecsülést a tanároknak, erősebb szakoktatást.

Mi volna stratégiaibb célkitűzés a közlekedési infrastruktúra fejlesztésénél? Hogyan működhetne jól egy olyan ország, ahol az utak a 20. századot, a vasút időnként a 19. századot idézi – bár akkoriban legalább pontosan közlekedtek a vonatok.

Mi volna egy közelgő globális élelmiszerválság idején stratégiaibb célkitűzés, mint a vidék fejlesztése, a gazdák megerősítése. Mit mondunk mi? Több támogatást, jobb feltételeket a gazdáknak.

És folytathatnám a sort. De nekünk nem csak arra kell vállalkoznunk, hogy az összes társadalmi kérdésre helyes és megvalósítható választ adjunk.

Mindenek előtt arra kell vállalkoznunk, hogy a magyar közösség jogait képviseljük, a mi ügyünket előrébb vigyük. És ehhez szükség van egy új Alkotmányra, benne erős helyi autonómiával, erős kisebbségi jogokkal, egyáltalán a magyar közösség államalkotó tényezőként való egyenrangúságának figyelmes és körültekintő elismerésével. De lehet, hogy még ez sem elég. Nekünk arra is vállalkoznunk kell, hogy idejében figyelmeztessük az ország-világ közvéleményét, ha sérülnek a jogállamiság elvei és értékei, mint ahogy azt tettük az elmúlt négy esztendőben is, amikor árnyékjelentéseket írtunk, vagy washingtoni és brüsszeli partnereket kerestünk a mi ügyünk mellé.

2016-ban hoztunk néhány fontos döntést. Egyikünknek sem volt könnyű: sem akkor, amikor a Magyar Polgári Párttal az együttműködés folytatása, az összefogás mellett döntöttünk.  Sem akkor, amikor a tömb-szórvány sok éves partnerségünknek új dimenziót adtunk azzal, hogy befutó helyet biztosítottunk egy szebeni kollégánknak a hargitai listán. Ma sem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ne tegyük meg a tőlünk telhetőt akkor, amikor a közös dolgainkról van szó. Köszönöm a támogatást.

És végül engedjétek meg, hogy egy hasonlattal érzékeltessem azt, ahogyan én látom a mi helyzetünket.

Képzeljetek el egy madarat. Megvan mindene: teste, feje, lábai és szárnyai. Rendelkezik a repülés képességével, tud repülni. A madár ideig-óráig túléli azt, ha elveszíti egyik szárnyát. Repülni már nem fog tudni, legfeljebb a megmaradt szárnyával verdesve egy helyben forog. Sőt, még azt is túléli, ha levágják a másik szárnyát is. Már vergődni sem fog, csak gubbaszt egy helyben. Ha kap enni és inni, valamennyi ideig még biztosan élni fog, de repülni soha többé nem lesz képes, a szárnyalásról legfeljebb álmodni fog. Hölgyeim és uraim, így vagyunk mi is valahogy, nekünk sem elég, ha csak gubbasztunk. Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra.

Köszönöm, hogy ilyen sokan vállaltok közéleti szerepet és ilyen sokan eljöttetek ma. Tudom, ez részben azért van, mert minden csalódás és düh dacára bíztok abban, bízunk abban, hogy lehet ez egy jobb ország, igazi otthona mindannyiunknak. Részben meg azért, mert a csalódottságnál fontosabbnak tartjuk a reményt. Mert a közösségek megosztása helyett fontosabbnak tartjuk a közös építkezést, az együttműködést.

Van még 35 napunk arra, hogy elmondjuk az igazunkat. Ehhez pedig mindenkire szükség van. A most leköszönő képviselőinkre és szenátorainkra éppen úgy, mint az új jelöltekre. a frissen megválasztott tanácsosokra és polgármesterekre ugyanúgy, mint azokra a támogatóinkra, önkénteseinkre, akik a nemsokára beköszönő hóban és fagyban is teszik a dolgukat. Erdély a jövő!

December 11-én a magyar emberek döntés előtt állnak. A választás világos: olyan embereket küldünk a parlamentbe, akik a mi ügyeinkért harcolnak, és Erdélyt képviselik vagy hagyjuk, hogy mások döntsenek sorsunkról, akiknek csak Bukarest a fontos.

Számunkra ez a választás tétje. 

Bízom a magyar emberek, az erdélyi emberek bölcsességében, és tudom, hogy december 11-én az erős képviseletet választjuk!

Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az üzenetet elvisszük közösségünk legtávolabbi szegletbe is, akkor sikeresek leszünk.

Együtt sikerülni fog. Csak együtt fog sikerülni!