25 év alatt hosszú utat tettünk meg együtt, de hosszú utat tettünk meg külön-külön is. És nincs abban semmi rendkívüli, hogy az erdélyi magyar emberek sok tekintetben e két utat egymással összefüggésben látják. 

25 évvel ezelőtt megszületett az a Szövetség, amely mögött a romániai magyarság közös akarata, közös értékei, közös céljai, törekvései álltak. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nemcsak az RMDSZ születésnapját üljük, hanem az erdélyi, a romániai magyarság újjászületésének ünnepét is.  

25 évvel ezelőtt a kommunista diktatúra által halálraítélt közösség kapta vissza szabadságát, született újjá, nemzeti identitását már többnyire csak a magánszférában őrző magyarság kisebb és nagyobb közösségei szinte egyidőben, de számtalan helyen hozták létre azt a Szövetséget, amely – bátran és büszkén mondhatjuk – kiállta az idő próbáját.

Ezért a 25 esztendőért köszönetet kell mondanunk mindazoknak, akik megalapították a helyi, a megyei és az országos szervezetet, akik fölépítették és éltették, azoknak, akik itt vannak velünk, és azoknak is, akikre ma már csak emlékezünk.

Köszönetet kell mondanunk annak a több ezer kollégának, aki hitt, és a mai napig hisz a politikai és érdekvédelmi szervezetben. De köszönetet kell mondanunk azoknak a magyar embereknek is, akiknek kitartása, hite, konoksága, elszántsága és választásról választásra szavazatokban mérhető hűsége lehetővé tette, hogy negyedszázadon keresztül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ellássa, elláthassa az érdekvédelmi feladatokat az önkormányzatokban, a parlamentben itthon és –2007 óta – Brüsszelben is, nem utolsósorban a kormányban, több alkalommal. 

Ez a születésnap, mint bármely hasonló évforduló, kiváló alkalom a mérlegkészítésre és a tervezésre.

25 esztendő, egy negyedszázad. Emberi léptékkel sem kevés, de történelmi léptékkel mérve – lássuk be – szinte semmi.

A mérlegkészítéshez sok szempontot vehetünk figyelembe. Eredményeinket, teljesítményünket mérhetjük ahhoz, hogy honnan indultunk. Mérhetjük ahhoz, hogy milyen kilátásaink voltak 1989 novemberében, például, és azzal is, hogy onnan hová jutottunk.

De mérhetjük közös sikereinket és kudarcainkat, csalódásainkat az 1989 karácsonya táján, 1990 vízkeresztje körül megfogalmazott álmainkhoz, vágyainkhoz, akkori céljainkhoz.

És mérhetjük az elmúlt negyedszázad eredményeit közösségünk valamelyik hasonló időszakához is akár, bár ehhez nincs még megfelelő történelmi távlatunk, az a bizonyos távolság, amellyel egy ilyen mérleget el lehetne készíteni. 

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! 

Sem az időkeret, sem a rendezvényünk jellege nem teszi lehetővé, hogy Szövetségünk 25 esztendejének minden egyes állomásán elidőzve készítsünk mérleget. Tudom, biztos vagyok benne, hisz sokatokkal volt alkalmam az elmúlt hetekben is beszélgetni, hogy elvégeztük és elvégezzük a mérlegkészítést, szubjektív és vélhetően objektív módon is.

Lehet vitatkozni arról, hogy sok vagy kevés az, amit elértünk, lehet spekulálni, hogy lehetett-e volna többet, ám csak akkor látnánk, éreznénk igazán azt, hogy honnan indultunk és hová jutottunk, kedves barátaim, hogyha valami rossz varázslat folytán holnap reggel nem 2015. február elsejére ébrednénk, hanem – mondjuk – 1989. február elsejére.

Akkor éreznénk az elmúlt 25 év teljes súlyát, hogyha holnap reggelre se híre, se hamva nem lenne annak a több mint 1400 oktatási intézménynek, amelyben óvodától az érettségiig magyar nyelven lehet tanulni. Ha a 154 középiskolának hűlt helye lenne, vagy a 18 szórványkollégiumot hiába keresnénk a Bánságtól Mezőségig, például, és arról nem is beszélve, hogy semmivé foszlana a teljes körű anyanyelvű felsőoktatásunk, s csak a Bölcsészkaron lenne tucatnyi magyar hely. De legalább ekkora lenne a rémület, hogyha holnap reggel a kulturális intézményekből csak az a néhány maradna, amely 1989-ben haldoklott, végnapjait élte. És mekkora lenne a döbbenet, ha a több mint nyolcszázezer hektár közbirtokossági erdőből semmi sem maradna, vagy ha a csak részlegesen visszaszolgáltatott több száz egyházi ingatlanra holnap lakat kerülne. Arról már nem is beszélek, hogy mennyire furcsállnánk, ha a nyelvi jogok holnap reggelre megszűnnének, és a helységneveket ismét románul kellene írni a magyar újságokban és kiadványokban, ha csak kétévente kérhetnénk útlevelet, és akkor sem biztos, hogy elhagyhatnánk az országot.

Igen, ez lehetne az egyik módja annak, hogy nagyon sarkosítva érezzük, mi mindent veszíthetnénk el, és akár még el is veszíthetjük, ha nem vagyunk éberek. Mert ez alatt a negyedszázad alatt azt is megtanultuk, együtt és külön-külön is, hogy semmit nem hoznak el nekünk, semmit nem kínálnak fel tálcán, és azt is megtapasztaltuk sajnos, hogy akár a megszerzett jogok is visszavonhatók. 

Álmainkhoz, egykori reményeinkhez és vágyainkhoz, programokban megfogalmazott célkitűzéseinkhez is mérhetjük eredményeinket.

Látjuk, tudjuk, hogy nem értünk el mindent, nem minden célunk valósulhatott meg. Az identitás megőrzés olyan intézményes garanciái, mint a különböző közösségi autonómiaformák, továbbra is a megvalósítandó célok között maradnak.

Egy ilyen évforduló jó alkalom arra is, hogy ismételten elmondjuk: mi olyan országot akartunk és akarunk építeni együtt a többségi társadalommal, amelyben mindenki szabadon őrizheti nemzeti identitását, élhet annak minden egyes sajátosságával, és sem nyelvének, sem szimbólumainak használata nem von maga után büntetést, és nem jár vele a fenyegetettség érzése.

És föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy azért harcoltunk-e, hogy a hatályos törvényeket néhány ember – az egyetemi autonómiára hivatkozva – kénye-kedve szerint ne alkalmazza például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.

Elkeseredetten kérdezhetjük azt is, hogy olyan jövőt akartunk-e, amelyben 24 esztendő után valami hihetetlen nagy kelet-európai, bizánci ravaszsággal elveszik az egyik egyház jogos tulajdonát, míg egy másiknak bőkezűen adományoznak a közösből?

Olyan jövőt álmodtunk-e, kérdezhetjük ingerülten, amelyben el lehet ítélni azokat, akik jóhiszeműen alkalmazták a törvényt, Markó Attilát, Marosán Tamást és Silviu Climet?

Olyan demokráciát és jogállamot álmodtunk-e, kérdezhetjük megrendülve, amelyben képzeletbeli összeesküvést látva, minden bizonyíték nélkül börtönbüntetésre lehet ítélni Nagy Zsoltot vagy Kerekes Gábort?

És mivel nem ilyen jövőt álmodtunk, ma van okunk azt mondani, hogy a 25 esztendeje elkezdett munkát, a közös munkát folytatni kell.

Semmi okunk azt gondolni, hogy lejárt az etnikai érdekvédelem ideje.

Semmi okunk azt hinni, hogy az elkezdett munkát helyettünk majd valaki más befejezi. 

Hölgyeim és uraim! 

Engedjenek meg nekem egy rövid kitérőt Nagy Zsolt ügye kapcsán. Kedd óta Nagy Zsolt számára a szabadságért folytatott harcnak már más jelentése van. És számunkra is, nem csak Zsolt számára. Ártatlanul ítélték el, az ő ügye nem korrupciós ügy. Az ellene felhozott vádakra nincsenek bizonyítékok, az ő minisztersége alatt nem privatizáltak egyetlen állami vállalatot sem, mások lehallgatott beszélgetéseiből következtettek az ő állítólagos bűnösségére. Igazságtalan ítélet született, és most Zsoltnak szüksége van a mi bíztatásunkra, szolidaritásunkra, minden egyes jó szóra.

Őt nem fogja megtörni a börtön sem, és nem fogja feladni az igazságért folytatott küzdelmet. Nekünk sem szabad feladnunk! 

Hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő barátaim! 

25 év alatt sokat változott a világ körülöttünk. Felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincs közvetlen tapasztalata a kommunista diktatúráról. Számára már mindaz természetes, amiben élünk, az élete része, és nem elérendő cél. Ennek a nemzedéknek más viszonyítási alapja van, mások a perspektívái és elvárásai. Az viszont a mi kötelességünk, hogy megértsük őket és meg kell próbálnunk megértetni velük, hogy a politikai és érdekvédelmi szövetségnek, munkának van értelme, szükség van rá. 

Örök dilemma, az idő mindig újratermeli: változó időkben nekünk magunknak kell-e változnunk, vagy minden maradhat a régiben?

25 év alatt mi is sokat változtunk és változni fogunk. Válaszainknak a jövőre kell vonatkozniuk és nem a múltra. A mai nemzedékek problémáira a válaszaink nem lehetnek ugyanazok, mint évtizedekkel ezelőtt. De maradnak azok a közös értékek és közösségi érdekek, amelyek létrehozták és megtartották a mi Szövetségünket. A változás nem jelenti azt, nem jelentheti azt, hogy a múltat elfeledjük, megtagadjuk. Ezzel saját magunkat, a mi politikai identitásunkat adnánk fel. Közös értékeinket, közös céljainkat, közös hitünket és közös reményeinket.

Azt, hogy szülőföldünkön magyarként akarunk élni és jövőt építeni, azt, hogy az emberi alapjogoknak és a kisebbségi közösségek kollektív jogainak nincs alternatívája, és ezek egymással nem ellentétes fogalmak és törekvések. 

Igen, ma számunkra az a nagy kihívás, hogy tudunk-e olyan válaszokat adni a mi közösségünk problémáira, tudunk-e úgy változni, hogy továbbra is vonzó és szerethető, barátságos legyen a mi Szövetségünk, és a romániai magyarok tudják, érezzék, hogy ránk számíthatnak. 

Természetesen, óriási fegyvertény az, hogy 25 éven keresztül nem kellett nevet és szimbólumot változtatnunk, és folyamatosan jelen vagyunk a választható intézmények mindenikében.

Óriási eredmény, hogy minden megosztó kísérlet ellenére együtt maradtunk, és azok, akiknek egyetlen stratégiájuk csak annyiból állt, hogy bennünket térdre kényszerítsenek, rendre kudarcot vallottak.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! 

Az előttünk álló feladat is legalább ehhez mérhető. Meg kell őriznünk azt, amit közösségünk értéknek tartott és értéknek tart: egy olyan Szövetséget, amely képviselni tudja a hazai magyarságot mind az önkormányzatokban, mind a törvényhozásba itthon és Brüsszelben.

Az a mi nagy feladatunk, hogy úgy dolgozzunk, úgy építsük a közösséget tömbben, vegyes vidéken és szórványban egyaránt, hogy szülőföldjén találja meg az egyéni és családi jövőjéhez vezető utat minden magyar ember!

Boldog születésnapot, hajrá RMDSZ!