Kolozsvárnak tehát két igazán régi, máig megmaradt lakóháza van. Az egyik Mátyás király szülőháza, azt mindenki ismeri.

A másik pedig ez a ház szemben velünk, amit, remélem, hamarosan mindenki látni fog, akinek, ahogy mondani szokás, van füle a történelemhez és szeme az identitás részleteihez. Vagy aki egyszerűen egy szépen rendbe tett, a történelmi hűséghez is ragaszkodó, esztétikailag is megnyerő épületet szeretne látni, vagy csak megpihenne, és egy jót falatozna történelmi környezetben.

A ház, amiről beszélünk, amit ma ünneplünk, több száz éves. Gazdag kolozsvári polgárok háza volt mindig, ezért mindegyik tulajdonosa úgy érezte, hogy neki is hozzá kell tennie valamit, alakítgatni, csinosítgatni kell, mielőtt a szomszéd esetleg megszólná.

Hiszen ha nem alakítjuk, bővítjük a helyet, ahol élünk, akkor előbb vagy utóbb romlik, leépül, nem lesz korszerű, s nemcsak rossz fényt vet a tulajdonosra, de közérzetét és önbecsülését is rontja. Márpedig egy módos polgár, néhány száz évvel később meg egyenesen a püspök ezt nem engedhette meg magának.

Így a kolozsvári unitárius püspöki palota nemcsak a korabeli gazdagság és korszerűség kifejezőjévé vált, hanem a mai régészeknek is kincsesbányájává.

Több évszázad jólétének tárgyi emlékei köszönnek vissza, bármerre megyünk a felújított épületben. A tárgyi emlékek pedig mindig is magukban és magukon, magukkal hordják a kor szellemiségét, a letűnt korok arcát. Ami a mi arcunk is.

Ha semmi egyéb nem történne a mai napon, már akkor is lenne miért ünnepelnünk.

Nem csupán azt, hogy közel évtizedes munkával, aggályos türelemmel feltárták azt, ami az épület és vele Kolozsvár meg Erdély múltjának egy megismételhetetlen része, hanem azt is, hogy mindez tényleg visszaköszön. Mert nem dugták el a múzeumi tárlók mélyébe, hanem kiemelték, megmutatták, közkinccsé tették.

Történt azonban más is, ennél talán sokkal több és jelentőségteljesebb. Az erdélyi unitárius egyház 450 évvel ezelőtt született azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egész keresztény hitéletet megújítja.

Szüksége volt, mint minden egyháznak és hívő közösségnek, szakrális térre, illetve mindarra, ami a hitélet gyakorlását biztosítani tudja.

Dávid Ferenc örökösei sem hiszem, hogy ezt másként gondolnák.

Az unitárius egyház alapítása óta reformer egyház. Még a reformációt is reformálni akarta. És alapítása óta gyakran nyúlt nem konvencionális, nem bevett eszközökhöz.

Egy folyamatosan megújuló egyházat látok ma is, ennek tanúsága a Vallásszabadság Háza. Az az épület, ami itt áll átellenben, amelyről részletesen többen is szóltak előttem.

Az egykoron volt püspöki palota új funkciót kapott. Nem az egyházi elöljáró költözik be a felújítás után, hanem az erdélyi magyarok. Nem az egyházi hatalom reprezentációját szolgálja, hanem a közösségét.

A Vallásszabadság Háza egyidejűleg lesz múltunk megjelenítője és legfőképpen a magyar közösség otthona.

Ízlelgessük magát a nevet is. A Vallásszabadság Háza. Egyszerre emlékeztet ama nevezetes tordai országgyűlésre, aminek az unitárius egyház 450 éves évfordulóját köszönhetjük, és magára a célra, amiért Dávid Ferenc püspökünk annak idején harcolt. Hogy legyen vallásszabadság Erdélyben – azaz legyen a hitnek és a gondolatnak szabadsága. Itt és most.

Eltelt 450 év, de az unitárius egyház ma is keresi a megújulást, és ma is a magyar közösséget szolgálja és a szolgálatban azt megtalálja.

Dávid Ferenc egyháza ma is az alapító-püspök szellemiségét követve működik, utat építve a 21. századba. A keresztény hitélet meglétét ezen a tájon ma is fontosabbnak tartják annál, mint hogy melyik felekezet az, amelyiknek igaza van. Mert Isten tanítását követve mindenki ugyanahhoz az igazsághoz jut el.

A Vallásszabadság Háza is ennek a szolgálatában áll. Az a szakrális tér, az a szakrális hely, amely közvetít a teremtő és a teremtett között, ahol a hit szabadon gyakorolható, a közösség szabadon gyarapítható és ahol mindennek a szabadsága meg is élhető.

Köszönöm, hogy így történt. Köszönöm minden szabadságszerető ember nevében. Mert, ami történt, nemcsak nagyszerű, de előremutató, összeköti a múltat a jövővel.

További sok sikert kívánok és újabb 450 évet.

Elhangzott 2018. július 7-én, a Kolozsvár–belvárosi unitárius templomban