„A Himnusz születésének, befejezésének napja ünnep. Ám maga a kultúra nem lehet csak ünnepi. A kultúra a mindennapok része, nem ünnepi aktus. Számunkra minden nap a magyar kultúra napja. S még mielőtt valaki azt gondolná, hogy kizárólag a kisebbségi létből született ez a mondat, ami akár még természetes is lehetne, rögtön magyaráznám is saját kijelentésemet. Emberi létet el sem tudok képzelni kultúrán kívül. Hisz mindannyian beleszületünk egy hagyományba, amely meghatározza identitásunkat, identitásunk egyik erős részévé válik. Anyanyelvünk pedig belehelyez a magyar kultúrába, a magyar kultúra hagyományaiba, s ezt a mi esetünkben tetőzi a transzilván lét. A világban eligazodni akaró és tudó ember számára a legnagyobb biztonságot a kulturális értelemben jól összerakott fegyverzete jelenti. Nem túlzás azt állítani, hogy az emberi lét egzisztenciális biztonságát a kultúra adja. Annak hiányában minden más adott lehet, mégis bizonytalanná, kivetetté válik a személy” – hangsúlyozta beszédében az RMDSZ elnöke.

„Mi magyarok, akárcsak más nemzetek a saját kultúrájukra, roppant büszkék vagyunk a magyar kultúrára. Azokra az értékekre, amelyeket az egyetemes kultúrának adtunk, és azokra az alkotókra, akik értékteremtéssel gazdagították ezt a kultúrát. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Ez nem jelent nacionalizmust, nem jelenthet kizárólagosságot. Hisz csupán arra vagyunk büszkék, amit örökségül kaptunk, arra, ami a fundamentum, a talapzat. És természetesen arra is, amit ahhoz a mi nemzedékünk jeles alkotói hozzáadtak és hozzáadnak. Jogos kérdés, hogy hogyan szemléljük ezt az örökséget, mit választunk ki belőle, melyek lesznek a bennünket eligazító cölöpök, mit tekintünk világítótoronynak, amihez igazodni lehet? A magyar kultúra mindig is befogadó jellegű volt. Ez is a szentistváni örökség része: hatások érték és hatott másokra. Egy olyan széles út, amelyen ezer esztendeje haladunk, amelyen nemzetként is eligazodunk, irányt keresünk és találunk. Örömünkben vagy bánatunkban, útkeresésünkben, választásainkban mindig a magyar kultúra értékeihez nyúlunk vissza, ezekhez tudjuk viszonyítani terveinket, így tudunk jövőt építeni. Igen, a magyar kultúra napján a jövőről is beszélnünk kell, mert a kultúra soha nem lehet csak múlt: jelennek és jövőnek is lennie kell. Mindig újraértelmezhető, mindig újrarendezhető, újértelmet kaphat az által, ahogyan látjuk, ahogyan használjuk, és ahogyan jövőt tudunk és akarunk építeni rá” – fejtette ki Kelemen Hunor. 

Hozzátette: „számunkra ma az a nagy a kihívás, hogy tudunk-e olyan intézményes kereteket teremteni, amelyek az alkotó ember számára a teljes szabadságot és biztonságot jelentik, a befogadó számára pedig a jó választás lehetőségét adják meg. A nagy kihívás számunkra, hogy a globalizálódó világ kihívásaira, problémáira milyen választ adunk: a bezárkózó, csak önmagát látó vagy a nyitott szemléletű értékteremtő és helykereső szemlélet lesz-e a meghatározó? Az én válaszom egyértelmű: a bezárkózás, a köldöknézés soha nem segítette az értékteremtést. A magyar kultúra gazdagsága, erőssége, szépsége, igazi értékei mindig akkor születtek, amikor az alkotók és a befogadók a nyitott és kíváncsi, kritikus, ám másra is odafigyelni tudó szemléletet vallották magukénak.”

Előadóművészet kategóriában Kézdi Imola részesült díjban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház művészéről Hatházi András színészkollégája mondott laudációt, amelyben Kézdi Imola számtalan színpadi megjelenését elevenítette fel, kihangsúlyozva, hogy Kézdi Imola nem pótolható, nem helyettesíthető, nem megkerülhető:

"Nem könnyű dolog laudációt írni. Mert az ember vagy arra kényszerül, hogy túlkozmetikázza a valóságot, vagy arra, hogy csak töredékét mondja el annak, amit fel szeretne idézni. Feltéve, ha nem menekül a semmitmondó általánosságokba.
Értékelni sem könnyű, mert az is lehet, hogy az ítélet épp afölött szentencia, aki kijelenti.
Talán az lenne a legjobb, hogyha hallgatnánk.
De elhallgatható-e a megkerülhetetlen?
Nos, ez relatív. És ha azt mondom, hogy relatív, akkor majdnem mindenki Einsteinre gondol. Holott ki beszél itt Einsteinről?
Egyáltalán tudunk-e úgy beszélni tetszőleges témáról anélkül, hogy akarva-akaratlanul is ne gondolnánk mindannyian mindig ugyanarra?
És szégyellje magát, aki rosszat gondol erről, mert én azt mondom, hogy dinamit... Igen bizony, Alfred Nobel.
Menjünk tovább: Örömóda.
És most őszintén emelje fel a kezét, akinek nem jutott eszébe Beethoven.
Folytassuk a játékot.
Erdélyi Hollywood. Igen, Janovics.
Kiáltó Szó. Helyes, Kós Károly.
Hedda Gabler. Úgy van, Jelena Andrejevna.
Valójában, Mása.
Más nevén Marie, avagy Mephistophilis.
Igen, eltalálták, róla van szó, Leáról.
Vagyis, Heurékáról.
És ezegyszer mindannyian melléfogtunk, mert nem az arkhimédeszi örömujjongásról szeretnék beszélni, hanem Julie diadaláról és Iokaszté győzelméről. Akik Erzsébet királynéval (nem azzal, hanem egy másikkal, a IV. Edward feleségével) együtt tettek valamit az erdélyi magyar kortárs kultúráért.
Micsoda illusztris társaság!
Akik, ha kell, még Nae Caţavencu-t is megidézik, csakhogy támogassák Jacqueline-t a szalonnás krumplival való végeláthatatlan küzdelmében. De csakis akkor, ha mindez Mina néni fülébe jut...
Mindegy.
Feladom.
Nem tudom utolérni.
Nem tudom egybefogni Hermionét, Caesoniát, A Beszélő Néma Halált, a Súgót, mert idetolakszik Ida Mortemar, Zilia, Teréz, Helene, a húg – ide, ahol Gasparina, Első Agaué, Felicity, Háda és Jáfet felesége van...
Hiába.
Nem bírom egyetlen értelmes, teljes mondatba (hát még egy egész laudációba!) szerkeszteni őket, no meg a Lányt, Troughton felügyelőt, Petrunjelát, Évát és Máriát és ismét Máriát és Mariet, a menyasszonyt – és ezek mind itt születettek, Kolozsváron, hol vannak hát a vásárhelyiek, a filmfelvevőgép előtt életre keltek...
Ha nem lenne ő, akire most mindannyian gondolunk, nem is tudom, miként volna lehetséges együvé hozni mindezeket?
Ugyan már, hiszen gyerekjáték – mondhatnók! Persze akkor mindenik más lenne, de hát az ember behelyettesíthető, pótolható... ha nem ő, akkor majd valaki más!
Nem.
Az ember nem helyettesíthető be. Az ember nem pótolható.
Főleg, amikor már megkerülhetetlen, mint Imola. Kézdi Imola."

Irodalom kategóriában Vida Gábor részesült az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjban.Lövétei Lázár László laudációjában a prózaíró művéből olvasott fel egy rövid részletet, majd Vida Gábor írói pályaképét ismertette, majd arra ösztökélte az alkotót, újabb és újabb műveket jelentessen meg. Lövétei Lázár László Vida Gáborról:

"Apa és fia beszélgetnek egy szűk, dohos cselédszobában Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényének 198. oldalán. Az apáról, Werner Sándorról csak annyit tudunk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének kvietált főhadnagya, és Budapestről költözött Magyarország legeldugottabb szegletébe, Erdély északkeleti vidékére, a Ratosnya-patak völgyébe, hogy „fenyvesek, medvék, székelyek meg oláh pásztorok között” helyükre tegye lelke dolgait, illetve hogy fölnevelje egyetlen fiát. Az egyetlen fiú, Werner Lukács a szemünk előtt cseperedik emberré, látjuk őt a marosvásárhelyi Református Kollégium diákjaként, látjuk őt Kolozsváron szerelembe esni, együtt vagyunk vele 1914-től 1918-ig tartó afrikai „szafariján”, és vele együtt költözünk haza, Erdélybe. Szóval ott ülnek ők ketten a szűk és dohos cselédszobában, 1919-ben, Kolozsváron, és beszélgetnek: „Két rendes hadosztállyal, hárommal meg lehetett volna védeni Erdélyt [mondja Werner Sándor]. Kinek, édesapám, kinek védtük volna meg? [kérdezi Werner Lukács]. Sándor fölugrik, mert ezért a kérdésért valójában egy fiúgyermeket itt meg kellene fojtani, aztán visszaül az ágyra. Magunknak védtük volna meg [mondja], de nem volt ember, embernek puska meg ágyú, nem volt ló meg a lónak abrak, nem volt akarat, elszánás, nem volt semmi. Át kell akkor térni valamilyen praktikusabb kérdésre, mert ez így nem visz semerre, csak fáj.”

Ahogy a fentiekből is kiderül: a prózaíró Vida Gábor nagyon „megöregedett”. Legújabb könyvének hősei is ugyanolyan magányos hősök, mint akiket a korábbi Vida-prózából megismerhettünk, de a környezet már határozottan kezd megváltozni. Egy darabig a magashegyvidék is megtette háttérnek (a Fakusz három magányossága című kötetben), aztán következett Marosvásárhely (a Nem szabad és nem királyi című novellagyűjteményben), most meg egy birodalom hull szét a magányos Vida-hősök szeme előtt…

Nem tudom, miféle gát szakadt át íróinkban, de aki figyeli a kortárs magyar irodalmat, az láthatja, hogy Erdélynek végre-valahára ismét konjunktúrája van! Íme, már Trianon-regényt is lehet írni! És milyen gyönyörű regényt! Nem akarok hízelegni Vidának, de a legújabb Erdély-történetek közül az övé a legjobb: lendületes prózastílus, az olvasót mágnesként vonzó irály, nagy érzelmek és idegesítően hideg fej – nagyon leegyszerűsítve így tudnám jellemezni Vida új könyvét. S ha sarokba szorítanának, esetleg még hozzátenném: ez a regény folytatást kíván! Az erdélyi magyarság száz éve bukdácsol egyik átmeneti korszakból a másikba. Csupa pompás regénytéma! Itt van például a „kicsi magyar világ”. Olvastuk a korszak szinte teljes diplomácia- és hadtörténetét, de alulnézetből, ha úgy tetszik: a regényíró szemszögéből még nem igazán ismerjük. Aztán itt van az „Észak-Erdélyi Köztársaság” négy hónapja a Vörös Hadsereg fegyvereinek árnyékában. Micsoda regényt lehet írni ebből! Vagy itt van nagyapáink szívszorító angolvárása, királysztrájkostul és Szövetséges Ellenőrző Bizottságostul! Nos, ezek a témák mind Vida tollára kívánkoznak! Meg vagyok győződve, hogy kortárs íróink közül Vida tudná megírni legjobban ezeket a dolgokat.

Úgyhogy, kedves Gábor, remélem, meg sem állsz, míg trilógiává nem bővül itt és most díjazott regényed! Amihez tiszta szívemből, a legőszintébben gratulálok!"

Képzőművészet kategóriában Veress Szabolcs részesült díjban. Már 6 évesen festőnek készült – mondta el róla Ferenczi Szilárd. Vásznai a kolozsvári Bulgakov kávézóból nagyon gyorsan eljutottak Debrecenbe, Münchenbe, New Yorkba. Vásznai képtelenül groteszkek, és ettől elbűvölőek. Jelenleg színtant tanít Kolozsvárott, a Képzőművészeti Akadémián. Ferenczi Szilárd laudációja:

"Az utolsó díjazott is szín-ész. Illetve, egész pontosan: szín-ász. Festő és kromatikai mestertolmács. A kék, zöld, sárga, vörös és egyéb egyszerű színdialektusok mellett – apró képzavarral élve – anyanyelvi szinten beszél többek között bíborul, drappul, indigóul, de könnyedén elcseveg vasderesül, kobaltviolául és holdezüstül is. Ecsettel vagy ecset nélkül. Hisz nem csak festi, tanítja is a színeket.

Szatmárnémetiben született 1983-ban, és már hatesztendősen festőnek készült. Előbb a szatmárnémeti Zene- és Képzőművészeti Középiskola, majd a kolozsvári Művészeti Akadémia diákja. Tanárai korán felismerték tehetségét és értékelték szorgalmát, olyannyira, hogy már másodévesen állandó kiállítótársukká szegődhetett. Alkotásait kezdetben a Bulgakov Galéria, a Mátyás szülőház és a pécsi Parti Galéria fogadta be, ám vásznai rövidesen eljutottak a kortárs művészet kelet-európai szentélyének számító debreceni Modembe és a müncheni Aranykentaur festészeti versenyre is. Bacon, Baselitz, Cezanne, Goya és sokan mások festészete hatott rá, a vadászat és portré vizuális hagyományát társítja a rút esztétikájával, neo-expresszionista modorban.

Volt Palermóban ösztöndíjas, 2008-tól tagja a Bázis művészeti csoportnak. 2009-ben már a New York-i Spencer Brownstone Galéria egyik kiemelt, úgyszólván előretolt művésze a baseli nemzetközi vásáron. Egy évre rá ugyanaz a New York-i galéria önálló kiállításra hívja, bizarr portréit Paul Laster amerikai kurátor és műkritikus „A valaha készült legszebb ronda festményeknek” nevezi, és folytatja: „...vásznai képtelenül groteszkek, és hát ettől bámulatosak... ijesztő szörnyei mintha most másztak volna elő egy nedves, meleg sírgödörből”. Festményei az Artkrush művészeti folyóirat kurátorait is elbűvölte, beválasztották a világ 10 legjobb tárlatai közé 2010-ben.

Tavaly doktorált, rendszeresen kiállít Olaszországban, Berlinben és itthon. Immár három éve színtant oktat, jelenleg huszonöt diák igyekszik elsajátítani tőle bár egy töredékét annak a látásmódnak és ábrázolási bravúrnak, amellyel Szabolcs nemzetközi hírnevet és mellé szerény jövedelmet hozó világpiacot szerzett. Azt, amire minden művész vágyva vágyik."

Az idei díjazottaknak Kelemen Hunor szövetségi elnök adta át Sánta Csaba kisplasztikáját, a Könczey Elemér által tervezett emléklapot. Mindhárom alkotó egyenként 10.000 lejes anyagi juttatásban is részesült.