A szövetségi elnök szerint az Apáczai iskola története azt bizonyítja, hogy azok, akik megálmodták és elindították a 19. század végén, 20. század elején, pontosan annak a közösségnek a jövőjéről álmodtak, amely az impériumváltás után is meg tudott maradni: mert volt erős hite, voltak erős intézményei. „Mi hiszünk abban, hogy ilyen intézményekre van szükségünk, hogy az intézményeinket helyre tudjuk állítani, hogy az identitás-megőrzés egyik legfontosabb eleme a magyar oktatás bölcsődétől az egyetem utáni képzésig. Hittünk és hiszünk abban, hogy elsősorban anyanyelven lehet megszerezni a versenyképes tudást. Aki iskolát alapít és épít, az biztosan a jövő fele tekint, bizakodó, optimista, nem pedig feladja az addigi életét” – tette hozzá, azt kívánva szülőknek és tanulóknak, hogy a következő évtizedekben, évszázadokban is ennek a jövőképnek legyenek a letéteményesei.

Kelemen Hunor beszédében rámutatott arra is, hogy a legegyszerűbben úgy lehet az erdélyi magyarok jövőképét megfogalmazni, mint azét a közösségét, amely erős, versenyképes és ezer esztendő után is magyarként akar a szülőföldjén megmaradni. „Ebben az egyszerű kijelentésben van három olyan jellemző, amely kisebb vagy nagyobb mértékben az iskolához köthető. A mindenkori iskolákhoz, a jelen esetben pedig ahhoz, amely nem sokkal századik születésnapja előtt nemcsak új ruhát kapott, új köntösbe öltözött, hanem megújult, kiegészült, kibővült. Ez a pillanat is szimbolikus jelentőségű: az Apáczai iskola alapítását akkor döntötték el, amikor a reformáció 400. évfordulójára készültek a reformátusok Erdélyben, és akkor alapították, indították útjára, amikor egy esztendővel voltunk az impériumváltást követő évben, 1919-ben” – nyomatékosított a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.

Elmondása szerint a versenyképesség szükségét hangsúlyozta a karteziánus szemléletű névadó Apáczai Csere János is, aki a Nyugatról Keletre közvetített. Hitt abban a nagyon régi, évszázados transzilván hagyományban, amely középpontjában az áll, hogy a külföldön szerzett tudást érdemes hazahozni, és a közösség szolgálatába állítani. „Az iskolahálózatra pedig úgy tekintett, mint egy nemzet legfontosabb intézményére, az anyanyelvű oktatásról pedig úgy gondolta, hogy enélkül nem lehet fejlődni a 17. században. Ez nincs másként a 21. században, egy olyan korban, amikor erős kihívások érik a magyar közösséget, a társadalmat és kultúrát is” – összegzett köszöntőjében Kelemen Hunor.