„Az élet időnként olyan helyzeteket teremt, hogy hajlamosak vagyunk hitelt adni azoknak, akik azt állítják, hogy a történelem ismétli önmagát és nincs fejlődés, nincs föltétlen előrehaladás a történelemben, még ha a civilizációs eszközök hihetetlen bővülése azt is sugallaná hogy van, vagy ami annak tűnik, az csalóka látszat, az tulajdonképpen a szerencsés kivétel, az áldott idő, ami zárójelbe tehető, illetve az is csak az ismétlésnek, a körbeforgó ciklusnak a része.

Erre jó példa, de inkább nevezzük csak példának a pozitív töltetű minősítés nélkül az emberi jogokért folytatott küzdelem, annak a folyamatos újrakezdése. Balgaság lenne azt hinni, hogy egy megszerzett jog, egy kivívott szabadságjog nem csorbítható, nem vonható vissza, nem szüntethető meg. Azt látjuk, hogy a még oly biztosnak tekintett, sziklaszilárdnak hitt értékek, szabadságjogok, emberi jogok gyorsan relativizálódhatnak, esetleg veszélyes luxusnak minősülhetnek és valami fontosabbnak kikiáltott ügy, érdek miatt időlegesen korlátozhatóak, amitől aztán az időleges jelleg akár el is marad.

Kérdezheti bárki, hogy miért beszélek így ma, 2015. január 13-án, az 1568-ban a tordai országgyűlésen kihirdetett vallási- és lelkiismeret szabadság törvénye 447. évfordulóján, azon a napon, amikor ünnepelni kell azt, emlékezni arra, hogy Erdély, az erdélyi szellemiség, tolerancia, a vallásszabadság elismerése száz évvel Európa előtt járt, de a cromwelli nyomásra megszületett angol törvényt egy évszázaddal mindenképpen megelőzte. János Zsigmond fejedelemsége alatt a Habsburg és az oszmán birodalmak közé ékelt fejedelemségnek nem volt érdeke, hogy belső felekezeti viszályok feszítsék, és olyan megoldást talált, amely lehetővé tette az akkori mércével mérhető nagyszabású fejlődést, és amelyre ma is minden túlzás nélkül büszkék lehetünk, olyan döntés született, amely Erdélyt az akkori Európa élére helyezte.

De mit is jelent mai olvasatban és némileg leegyszerűsítve az akkori határozat?

Türelmet a vallási másság iránt, négy felekezetnek az elismerését és elfogadását, kölcsönös tiszteletet a más hitben élők iránt, párbeszédet és a megértésre való törekvést, befogadást és nem kirekesztést, békét, és nem háborút, annak az elismerését, hogy az Istentől való hitet nem csak egyféleképpen és nem csak kizárólagos módon lehet megélni és gyakorolni. Olyan értékek ezek, amelyek a mai kor számára is érvényesek, vagy érvényesnek kellene lenniük. Itt, az öreg kontinensen, Európában, Párizs árnyékában, de más tájakon is.

Azt látjuk, hogy a 21. században még mindig emberek halnak meg hitükért, Közel-Keleten az Iszlám Állam fundamentalistái keresztény hívőket ölnek meg a vallási kizárólagosság nevében, a rosszul megértett szent szövegekre hivatkozva. Európában pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kölcsönös tiszteletről, hajlamosak vagyunk a mi hitünket, a mi világunkat, a mi szabadságunkat másokénál előre valóbbnak tekinteni, és ugyanakkor a kollektív biztonságra való hivatkozással csorbítani azokat a szabadságjogokat, amelyek lehetővé tették, hogy Európa és a fejlett világ azzá váljon, amivé vált, szabad és jóléti társadalommá. És akkor még nem szóltunk kies hazánkról, a kelet-európai ravaszságokról, amelynek a tulajdonjog is áldozatául esik, bírósági eszközökkel államosítanak, megfosztják az egyik egyházat jogos tulajdonától, míg a másiknak bőkezűen adományoznak a közös tulajdonból. Mintha semmit sem tanultunk volna a történelemből, mintha gyorsan és hatékonyan felejtenénk, mintha indokoltnak látnánk, hogy sokszor nagy áldozatok árán megszerzett jogainkról önként és dalolva lemondjunk.

A vallásszabadság napja ünnep, az erdélyi szellemiség ünnepe is számunkra. De jó pillanat arra is, hogy néhány percre megálljunk és megkérdezzük: jó irányba halad-e a világ körülöttünk és velünk? Ma, amikor a technológia és a viszonylagos jólét látszólag szabaddá tesz, ez igazi és valós szabadság-e? Hogy együtt tudunk-e érezni azokkal, akik nélkülöznek, akik hitükért meghalnak, akik szabadságuktól megfosztva élnek? Fel kell tennünk a kérdést, hogy képesek vagyunk-e megőrizni és megerősíteni itt Erdélyben a transzilvanizmus értékeit, kezdve a tordai országgyűlés 447 évvel ezelőtt törvénybe foglalt értékeitől egészen napjainkig, képesek vagyunk-e változni és a világot körülöttünk úgy alakítani, változtatni, hogy a türelem, a kölcsönös tisztelet, a másik szabadsághoz való joga érvényesüljön?

Föl kell tennünk a kérdést, hogy képesek vagyunk-e úgy élni, hogy megcáfoljuk azokat, akik azt állítják, hogy a történelem ismétli önmagát, és az áldottnak hitt időszakok csak rövid kitérőt jelentenek a nagy összecsapások között? A transzilvanizmus hagyománya számomra azt a reményt is nyújtja, hogy igen, képesek vagyunk, képesnek kell lennünk, mert ha 1568-ban Európa előtt jártunk a vallásszabadság elfogadásában, akkor ma sem tehetünk másképpen, ez a hagyomány kötelez bennünket arra, hogy ne hátul kullogjunk, a sor végén, hanem próbáljunk példát mutatni, tisztelet adni és tiszteletet megkövetelni, szabadnak maradni és mások szabadságát tisztelni, együttérzőnek lenni és a szabadságjogok tekintetében hajthatatlannak, mert ahol elfogy a szabadság, ahol nincs türelem, ahol nincs megértés, ahol egyik hit kizárja a másikat, ott előbb-utóbb elfogy a béke, és helyébe az esztelen pusztítás lép.

A 447 évvel ezelőtt a tordai országgyűlésen elfogadott határozat olyan örökség, amit nekünk nemcsak megőrizni kötelességünk, hanem továbbadni is azt az utánunk következő nemzedékeknek. S hogyan másképpen tehetnénk, mint a mindennapi döntéseink, cselekedeteink példájával, azzal, ahogy élünk."