Ez a mi nemzedékünk szabadságharca - a közösségi jogainkért vívott mindennapos küzdelem!

2014.03.15 |


Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes ünnepi beszéde március 15-e alkalmából

"Március 15-e minden magyar ünnepe. A magyar szabadság ünnepe, annak a reménynek és hitnek az ébrentartása és megerősítése, mely szerint igazi emberi életet csak szabadságban lehet élni. Az önkény, az elnyomás ellen lázadókat, a magyar szabadságharc fáklyavivőit 166 évvel ezelőtt az önkény és elnyomás megszüntetésének vágya, a szabadság magasztos eszméje, a szabadon építkező nemzetbe vetett hit indította útra. 166 év elteltével büszkén emlékezünk rájuk és valljuk, hogy az ő céljaik a mi céljaink is, az ő értékeik a mi értékeink is.

Március 15-e a magyarok szabadságharcának az ünnepe. A szabadság iránti olthatatlan vágy ünnepe. De nem csak 48-as forradalomé, hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő barátaim. Mert a magyar nemzet sok szabadságharca közül talán ez a legjelesebb, de ilyenkor, ezen a napon eszünkbe jut 1956, de eszünkbe jut 1989 is, és nem tudjuk feledni az 1990-es vásárhelyi tragikus eseményeket sem. Március 15-e egy olyan nap, amely egyszerre tanít és emlékeztet.

Tanít arra, hogy a szabadság a legnagyobb kincsünk, és emlékeztet arra is, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.

Idén ünnepelünk és figyelünk. Ünnepeljük a szabadság eszméjét, a szabadságharc fáklyavivőit, de ugyanakkor figyeljük mai ellenségeit, mert a szabadság és különösen egy kisebbség szabadsága nem olyan, mint a célszalag a futópályán. Nem lehet csak egyszer átszakítani, majd nyugodtan hátradőlni és azt hinni, hogy az egyszer megszerzett szabadság örökre megmarad, nem lehet abban az illúzióban élni, hogy a szalag mögötti elérni vélt cél nem kerülhet egyik percről a másikra beláthatatlan távolságra. A szabadság inkább a futópálya maga. A szabadság út egy olyan cél felé, amelyet csak akkor érünk el, ha mindennap megküzdünk érte – és minden nap azzal a tudattal tesszük ezt, hogy másnap újra kell kezdeni. Az egyéni és a közösségi élet egyik hajtómotorja a szabadság, olyan erő, amelyet a legsötétebb és legcinikusabb diktatúrák ás önkényuralmak sem tudtak legyőzni. Mindig felszínre tör, utat talál magának.

A szabadságért nem csak küzdeni kell, de be is kell lakni azt. Élni vele. Kihasználni. A mi nemzedékünk 25 éve ezt is folyamatosan tanulja, gyakorolja. Ami tegnap elérhetetlennek tűnt, mára megvalósult. De ha nem tűzünk ki új célokat holnapra, a tegnap elért eredmények is veszélybe kerülhetnek. Minden kornak és minden nemzedéknek meg volt és meg van, s a tévedés kockázata nélkül mondhatjuk, hogy holnap is meg lesz a maga szabadságharca, amit fel kell ismernie és meg kell vívnia.

 

Március 15-e számomra ezért nem csak közösségünk legfontosabb ünnepe. Számomra ez a nap a számvetés és a számadás pillanata is. Ma nem csupán a 166 évvel ezelőtti eseményekre és a márciusi ifjak szabadságharcára emlékezünk. Ma a magunk mögött hagyott negyedszázadot, a diktatúra utáni együtt eltöltött 25 esztendőnket, a romániai magyar közösség folyamatos szabadságharcának eredményeit is számba kell vennünk. A mai nap a saját szabadságunk állapotáról szeretnék beszélni.

Hogyha arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy ma több szabadságunk van-e, mint két évtizeddel ezelőtt, hogy erősödött-e a mi szabadságérzetünk, akkor a válasz egyértelmű igen. De rögtön hozzá is kell tennünk, hogy igen, de nem stabil. A szabadság ellenségei nem szűntek meg, nem tűntek el, a veszély nem múlt el. Ebben a térségben évről évre valakik be akarják bizonyítani, hogy a dolgok még nem dőltek el. Be akarják bizonyítani, hogy a szabadságjogok korlátozása lehetséges, és meg akarják mutatni azt, amit a történelem már számtalanszor cáfolt: azt akarják megmutatni, hogy ha elvesznek egyes népek, népcsoportok szabadságából, akkor nekik több lesz, akkor ők jobban, boldogabban fognak élni. A történelem ezt már számtalanszor cáfolta.

Az elmúlt időszakban szemmel látható módon felerősödtek és elszaporodtak a közösségünk elleni támadások: meg kell küzdenünk minden magyar osztályért és iskoláért, mert nem elég csak az általános rendelkezés, mely szerint lehetőség van anyanyelvünkön tanulni óvodától egyetemig.

Meg kell küzdenünk az anyanyelv használatáért, a kétnyelvű feliratokért, kulturális intézményeinkért. Újra és újra kell kezdenünk a már visszaszerzett ingatlanok meg-őrzéséért a harcot és csigatempóból kell kizökkentenünk az elakadt visszaszolgáltatásokat.

Közösségi szimbólumainknak folyamatosan nekirontanak azok, akik nem értik, hogy sem tiltás, sem parancs nem tépi ki az ember szívéből a nemzeti lét legfontosabb értékeit: nyelvet, kultúrát, szimbólumokat. Ők azok, akik többnyire kettős mércével mérnek: nekünk azt mondják, hogy adjuk fel nemzeti identitásunkat, mert az csak korlátoz bennünket, esélyeinket rontja: szóval ők úgy tesznek, mintha aggódnának értünk, miközben igazi szándékuk nem más, mint a szabadságtól való megfosztásunk. Ők azok, akik a magyar nyelvet a családi körbe szorítanák vissza, konyhanyelvé tennék, és közben felháborodnak azon, hogy az új hatalom a szomszédos Ukrajnában eltörölte a kisebbségi nyelvek regionális használatának törvényét. Azt mondjuk nekik, hogy ne mérjenek kettős mércével. És azt is üzenjük mindazoknak, magyaroknak, románoknak, ruszinoknak, tatároknak, akiket a nyelvhasználattól megfosztottak, hogy szolidárisak vagyunk velük.

A magyar emberek azt várják tőlünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől, hogy védjük meg és bővítsük közösségi jogainkat, tartsuk egybe közösségünket. Az a dolgunk, hogy képviseljük és érvényesítsük a magyar emberek érdekét és akaratát: Erdélyben, Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben is. A Szövetség számára a magyar közösség biztonsága a legfontosabb. Az RMDSZ országos és helyi vezetői minden alkalommal ellenálltak, kivédték a támadásokat, és megoldásokat kerestek a konfliktusok kezelésére. De őszintén el kell mondanunk, hogy sok mindent nem sikerült a mai napig megoldani, rendezni.

Általában véve azt mondhatjuk, hogy van jó néhány olyan törvény, amely a kisebbségi jogokat szavatolja, azokat nem mindig tartják be, és folyamatosan kísérletet tesznek megfélemlítésünkre.

Ám most szólok: félreismernek bennünket azok, akik azt hiszik, hogy szó nélkül hagyjuk a jogsértések sorozatát. Ők nem ismerik a mi erős, összetartó közösségünket. Nem tudják, hogy ha baj van, mi erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. Nem tudják, hogy amikor meg akarnak osztani bennünket, mi nem fordulunk egymás ellen, mi erdélyi magyarok összezárunk és egy emberként állunk ki jogainkért. Megtanultuk ezt a történelemből, az 1848-as szabadságharcnak is ez lehet az egyik máig ható tanulsága, és erre tanított bennünket a közel száz esztendeje tartó kisebbségi léthelyzetünk is.

Ez a mi nemzedékünk szabadságharca, a közösségi jogainkért vívott mindennapos küzdelem!

Van azonban még egy dolog, amiről beszélnünk kell.

Egy közösség szabadságcéljai mindaddig jogosak, ameddig nem korlátozzák mások szabadságát. Ezt is egyenesen, egyértelműen ki kell mondanunk. Nekünk, a közösség vezetőinek, az RMDSZ politikusainak az is a dolgunk, hogy meggyőzzük a többséget arra, hogy nem ellenük, hanem magunkért akarunk szabadok lenni. Nem akarunk senkit sem korlátozni szabadságában, senkitől nem akarunk elvenni szabadságjogokat. Mi azt valljuk, hogy ha mi szabadnak érezzük magunkat, biztonságban érezzük nemzeti létünket is, attól ők is szabadabbak és gazdagabbak lesznek. És tanuljuk meg mi magunk is, hogy nem lehet elégedetten hátradőlni: mindig új célokért kell dolgoznunk.

Ám a szabadság felelősség is: ezért kell bátran nemet mondanunk minden szélsőségre, mert a szélsőséges eszmék mindig az elnyomáshoz, a zsarnoksághoz, a másik megsemmisítéséhez vezettek.

Mi pedig azt akarjuk, hogy jobb és szabadabb életet tudjunk biztosítani minden romániai magyarnak, egyénként és közösségként egyaránt. Ezért küzdünk, ezért harcolunk. 25 éve együtt!"

 

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.